Amikor feltesszük a kérdést: „Kicsoda Orbán Viktor?”, elfogult és egymásnak homlokegyenest ellentmondó válaszokat kapunk. Sokan vannak, akik váltig állítják, hogy Orbán Viktor egy küldetéses ember, egy hős, aki mindentől megvédi a magyarokat, aki grandiózus terveket rejteget nadrágja zsebében, amit a világ csak akkor ismerhet meg, ha elérkezik az ideje. Az ország jelentős része szerint azonban Magyarország miniszterelnöke sem nem bátor, sem nem erős, sem nem grandiózus elme, sokkal inkább egy cinikus és kártékony alak. Abban viszont mindenki egyetért, hogy valamit nagyon tudhat, hiszen 2022-ben zsinórba negyedszer nyerte meg kétharmaddal a választásokat. Még az ellenzék is Orbán egyik titkaként emlegeti, hogy a miniszterelnök „ismeri a magyar néplelket”, „tud a magyarok nyelvén beszélni”. Mi lehet ennek a titoknak a kulcsa? A megfejtéshez érdemes megnézni – még ha csak nagyon vázlatosan is –, milyen körülmények között, milyen kulturális, társadalmi klímában kezdődött Orbán és a Fidesz története, hogyan változtak, hová jutott/jutottak, és velük együtt hová jutott az ország az elmúlt harmincnégy, sőt harminckilenc év alatt?

Indulás (1985–90)

Már a szervezetté alakulás előtt egy társadalmi-történelmi-kulturális kérdésekkel foglalkozó, ezeket vizsgáló és megvitató, illetve ezeknek a disputáknak fórumot teremtő közösség volt az a kör, akikből később a Fidesz lett. 1985-ben jelent meg a Századvég folyóirat első száma, szerkesztőségében a későbbi párt későbbi politikusai, és neves vagy később azzá váló értelmiségiek.

A kollégiumi évek alatt nemcsak a későbbi párt magja kovácsolódott össze, de a Századvéggel kialakulhatott a fiatalok értelmiségi kapcsolati hálója, megalapozódott a politika szellemi háttere, és elkezdtek egy olyan történetet írni – benne a Bibó Szakkollégiumban eltöltött évek –, amely kvázi legenda lett értelmiségi körökben, majd a közbeszédben, és viszonyítási pontot jelentett a később csatlakozóknak.

A kor kulturális és sajtóviszonyai

A Fidesz indulásakor az országot olyan kulturális pezsgés jellemezte, amilyet ma már elképzelni sem tudunk. A könyvek sokezres példányszámban jelentek meg és fogytak el. Alkotóközösségek feszegették a diktatúra húzta határokat. (A szentendrei Vajda Lajos Stúdió, a Szilágyi Ákos, Csengey Dénes, Lezsák Sándor, Zalán Tibor neve fémjelezte József Attila Kör etc.) Szinte egyik pillanatról a másikra robbantak be a köztudatba az újabbnál újabb underground előadók és formációk (Európa Kiadó, A. E. Bizottság, Trabant, URH, Kontroll csoport). Az emberek félszavakból is értették egymást, és képesek voltak felismerni a kényszerűen sorok közé rejtett igazságot. Nehéz lett volna elképzelni a rendszerváltoztatást a magyar irodalom és a magyar írók nélkül. A menesztett szerkesztőségű régi Mozgó Világ vagy a Nagy Gáspár 1956-ra emlékező versének közlése miatt bezúzott és lefejezett Tiszatáj (1986) jelenítette meg azt az állapotot, amelyet az erre az időre emlékező Kiss Gy. Csaba úgy jellemzett, hogy „nekünk a magyar irodalom volt a hazánk”.

A magyar sajtó a hivatalos diskurzuson és a kötelező körökön túl a valóság megmutatására törekedett, és a mainál sokkal átfogóbb, árnyaltabb és főleg átélhetőbb, megragadhatóbb képet közvetített; tudást adott a magyar társadalom életéről, problémáiról. (Az ÉS, a Képes Újság, az Új Tükör riportjai, vagy a mainál sokkal nagyobb hatással és hatókörrel rendelkező folyóiratok szociológiai közlései legendaszámba mentek a maguk idejében.) S ami végképp kívül esett a határokon és a rendszer alapjait kérdőjelezte meg, arra ott volt a második nyilvánosság, a szamizdat kiadványok, Beszélő, Demokrata, Magyar Október etc.)

A társadalom

A rendszerváltozás után számos tanulmány látott napvilágot a magyar társadalom anómiás, értékvesztett állapotáról. Annak ellenére, hogy a diktatúra mély nyomot hagyott mentális állapotán, nem felejtette el a „jót és gonoszt kifejező nyelvét”, vagyis a birtokában volt egy erkölcsi kódexnek. Tiszták voltak az „Ők” és a „Mi” kategóriái, a rendszer működtetői szemben a társadalommal. Az előzőben a hazugság uralkodott, az utóbbiban leleplezték, kimondták az igazságot.

Az értelmiség viszonya a Fideszhez

A magyar értelmiségnek elvi, esztétikai különbözőségeinél akkoriban fontosabb volt a rendszerhez való viszonya, azaz a szellemi elitet elsősorban rendszerhűség, illetve rendszerellenesség osztotta döntően két részre, s ebből az utóbbi, a rendszer leváltásához vezető években felül tudott emelkedni lokális, egyéni és/vagy csoportérdekein: együttműködött és minden segítséget megadott a fiatal politikusoknak. (Orbán egy 2015-ben a 888.hu-n megjelent interjújában olyan interpretációját adta ennek az időszaknak, mintha a Fidesz ifjai, mint self made manek társasága úgymond „magukat csinálták” volna meg. Ennek kevés köze van a tényekhez.) Az ellentétek a rendszerváltoztatás után, az első szabad választás környékén élesedtek meg és formálják azóta is a magyar életet olyanná, amilyen.

„A Fidesz-sztori arról szól, hogy jön tíz-húsz-harminc srác valahonnan, fellázadnak, elegük van a világból, amely körülveszi őket, felhajtják a gallérjukat és megcsinálják a saját történetüket. Mi nemcsak politikai értelemben számítottunk senkiknek, földrajzilag is a ködbe vesző végekről jöttünk. Ami engem illet, talán én lehettem az első ember a családban, akinek azt mondták, hogyha van meló a kertben, és van lecke, akkor a lecke jön előre. 1982-ben jöttem az egyetemre, a budaörsi kollégiumban laktunk, és én csak a 40-es busszal mertem közlekedni, az jelentett nekem biztonságot. Aztán persze megértettem, hogy mindent meg lehet tanulni. Ha nagyképűsködnek az évfolyamtársaid, akkor el kell olvasni azt a tíz könyvet, megnézni azt a húsz-harminc filmet, amivel le vagy maradva, majd utoléred őket. Ezek nem igazi problémák, ezek mind megtanulhatóak. A karakter az, ami nem tanulható. És ott a Fideszben erős karakterek kerültek egy közösségbe. Olyan emberek, akik csak magukra és egymásra számíthattak. Ezért van az is, hogy a Fidesz ma is modernebb, mint bármelyik jelenlegi vetélytársa. Amikor már éppen kezdenénk belemerevedni a dolgokba, akkor képesek vagyunk megrázni magunkat, körülnézni, hogy mi van a világban, olvasni, tanulni, érdeklődést mutatni a világ új dolgai iránt. Ez egy bizonyos szellemi izgalmat tart fenn nálunk, de mindez inkább a karakterből jön, semmint az iskolázottságból. S itt van valahol a most megválasztott amerikai elnökkel is valamiféle rokonság. Rajta is érezni ezt a self-made man mentalitást.”

(Orbán Viktor interjúja a 888. hu-n, 2016.12.15.)

 A társadalom várakozása

Amikor az ember maga mögött hagy valamit, többnyire szorong, mert a megszokás, még a rossz dolgokat is komfortossá teszi. Az új, a jövő pedig ismeretlen, nem tudjuk mit nyerhetünk vele. A rendszerváltozás éveiben a magyar társadalmat felfokozott várakozás jellemezte. A törvényszerűség nálunk nem állta meg a helyét, mert a magyarok nagyon is maguk mögött akarták hagyni a múltat, és nagyon is tisztában voltak vele, hogy mit várnak: jólétet, szabadságot és elégtételt. A fiatalokhoz pozitívan viszonyultak, ők voltak az okos, bátor és radikálisan újat akaró gyerekek, „hús a húsból, vér a vérből”, akik túllépnek majd a megveretettség, leszorítottság mindent szürkére egalizáló világán. A magyar társadalmat a rendszerváltoztatás előtti évek kiemelték az apátiából. Szinte mindenki politizált, maga a rendszerrel szembeni politika hatalmas respektnek örvendett.

1989. június 16.

Nagy Imre újratemetése olyan belépőt jelentett Orbán Viktornak, ami csak kevés politikusnak adatik meg. Alkalom és egyéniség szerencsés találkozása. Az ott elmondott beszédével az egész országban egycsapásra ismert lett: 1956 örököse, az orosz csapatok elkergetője, okos, bátor, egyszóval valóságos népmesei hős. Az újratemetés olyan történet Orbán Viktor számára, ami több, mint harminc év után is még mindig pajzsként szolgál az olyan állításokkal szemben, mint az oroszbarát vagy a demokrácia, a szabadság ellensége.

A rendszerváltozás viszonyai (1990)

A rendszerváltozás a politikai eufória elmúltával sokk-ként érte a magyar társadalmat. A megörökölt államadósság miatt megszorításokra kényszerült a kormány. Az elavult, versenyképtelen gazdaságban másfél millió munkahely szűnt meg. Miközben 1989-ben a kormány és az ellenzék között az átmenetről folytak az egyeztetések, az állam a nagyvállalatok vezetőire bízta a magánosítást, melynek során a magyar ipar egy része úgy került többnyire külföldi kézre, hogy abból egyedül a bukott rendszerben kinevezett vállalatvezetők gazdagodtak: haszna sem az államnak, sem a dolgozóknak nem volt belőle. (Összesen több mint 250 nagyvállalat vagyona került ki így az állami vagyon köréből.) Zajlott a „spontán privatizációnak” nevezett szabadrablás, félresiklott a kárpótlás is. A váltás nemhogy a vágyott jólétet nem hozta el, de az addigi élet biztos alapjait is felszámolta. Ki-ki menekült, ahogy tudott, rokkantnyugdíjba, eleve életképtelen kényszervállalkozásba etc. És nem segítette az átalakulás nehézségeinek tompítását az sem, hogy az erre utaló jelek után szinte a választás kihirdetésekor úgy vált ketté a magyar közélet, a magyar elit, mint Mózes előtt a Vörös-tenger, annyi különbséggel, hogy ez úgy is maradt.

Nem sikerült morálisan és mentálisan sem lezárni a múltat. Nem kerültek nyilvánosságra az ügynökakták, elmaradt az a megtisztító katarzis, amit a társadalom igazságérzete megkívánt volna. Helyette azt látta, míg ő földönfutóvá válik, a diktatúra működtetői boldogulnak, és úgy vesznek repülőrajtot a megszülető demokráciában, mintha eleve rákészültek volna a változásra.

 „Vak öregasszony mondja. – Magunkra maradtunk: jószerével már csak a testünk a miénk. Szent a fiatalkor, amikor a zsigerek ujjonganak, de megalázó és szégyenletes a megöregedés, mikor semmit nem értünk abból, ami körülvesz. Bár fiainkkal-lányainkkal még szót értünk, ha látogatóba jönnek, egyre kedvetlenebbül hallgatjuk őket. Közeleg az idő, mikor a világ a lakásunk ajtajánál nem elkezdődik, hanem véget ér.

Ha a francia köztársaság jelképe a fél keblét elibénk táró, erőtől duzzadó Marianne, nekünk, Köztes-Európának, megteszi ez a közértbe tapogatózó öregasszony, ez a Delacroix ecsetjére méltó allegorikus nőalak is.

Rossz álom 1990-ből. – Kiengednek a börtönből, ahová évtizedekkel azelőtt ártatlanul csuktak: ott jóllehet, szűkös volt az ellátás, de biztos – most, hogy rehabilitáltak, állsz utcára lökve a jeges esőben, markodban a pénzzel, amit rabként kerestél és rájössz, fogalmad sincs, hogy a kinti világ, ahová mindenki vágyott, miképpen működik. Izgatottan téblábolsz: minden elgondolásod kétséges, sőt nevetséges, nincsen archimédeszi pont, hacsak az nem, hogy egyre jobban fázol. Vállon veregetnek: hallottuk, hogy szabadult, gratulálunk. Állsz a lebontott ház keramitkockás körfolyosóján, esőben-szélben: rendben, versenyezzünk. Lehajolsz, eldobott újság lucskában lapozol, hogy megtudd, mik a szabályok, de ott egyre csak a sztárok életéről olvasol. Csillog a vizes aszfalt, sehol egy ember. Életnek semmi jele.

A nyitott társadalom olyan, mint egy huzatos gang, régen megállt benne a sülthal-, kolbász- és káposztaszag, de most, hogy a tűzfalat lebontották, leginkább csak cúg van: keresztül-kasul jár a szél.

Az, hogy tartunk valamerre, végül is egyszerű érzékcsalódás: menetszélnek hisszük a huzatot.

A törmelék alaktanához. – Csupa máshova illő szerep, kölcsönzött vagy idejétmúlt életfelfogás. De vajon ki vádolhatná a nyugdíj felé közeledőket, akik észrevették ugyan, hogy kifordult alóluk a régi világ, ám az újjal már azért sem tudnak mit kezdeni, mert számukra semmit sem kínál, legfeljebb megtűri őket? Naivitásuk, morális dörgedelmeik, régimódi, kicsinyes rövidlátásuk éppúgy nem illik sehová, mint azoknak a kiszőkített luxusnőknek az affektált hanghordozása, akik színes női magazinok hasábjairól szívtak fel egy kifőzött világszemléletet és életük a műköröm-szalon körül forog. A korallfehér ballonkabátban rózsafüzért imádkozó nénikék, az ismeretterjesztő előadáson kiművelődött, térítő sumerológus lakatosok, az aluljárók neonfényében öltönyben-nyakkendőben aggregátról hallelujázó fiatalok, a hóban-fagyban furulyákat árusító kézműves piacozók, a számítógép-monitor előtt égő szemmel nyolcórázó, életet máskorra halasztó tinédzserek, a kátyúktól lyuggatott közutakon Jaguárral száguldozó frissmilliárdosok, az ötszáz szavas szókincssel napkeltétől alkonyatig disznóval-tehénnel-lóval, mezei munkával elbabráló, kihalófélben lévő földművesek, akik bármit termelnek, mindenre ráfizetnek, az ötvenévesen elbocsátott vállalati adminisztrátorok, akik fogcsikorgatva alakítják a biztosítási ügynök szerepét, de elbuknak benne, a bölcsészkar sápadt és tétova kordzakós örökdiákjai, a szükség esetén akár kétszázötven kilót is fekvenyomó testépítők, akik roppant erejüket villamosfogantyúba kapaszkodásnál egyébre nemigen használhatják, a hasbeszélőgépként üzemelő termékforgalmazók és a szociális segélyből csirkefarhátat főző leszázalékolt takarítónők mind ugyanabban a társadalomban élnek, s ebben nemcsak az a szívszorító, hogy alig értenek szót egymással, hanem az is, hogy egyikük körül sincs ott az a világ, melybe viselkedésük beleillene. Nevetségesnek látják ugyan a másik életvitelét, ám mégsem nevethetnek felszabadultan, mert aki messzebb merészkedik, mint ameddig saját köre terjed, semmi többet nem állapíthat meg, nyugtalanul vagy elkeseredetten, mint hogy „ezek már nem olyanok, mint én” – innen az egyébként aggasztó emésztési zavarokkal küszködő kor csillapíthatatlan étvágya a maró humorra, a paródiára.

A kérdésre, hogy e zárványok helyett akkor hol tombol a korszellem, vagy azt mondjuk, hogy mintegy az emberek életén kívül, közöttük, ahogy egy huzatos gangon csap végig a szél, füstöt-szemetet sodorva magával, vagy azt, hogy a korszellemet legfeljebb azok képviselik, akik kellő hasznot húznak belőle: tévésztárok, álbrókerek, politikusok, megabankárok, akiknek bevételéből aztán e kor követelményeinek buzgó és szakszerű propagálására is futja. Bármelyik felfogást választjuk is, azt kell mondanunk, hogy az emberek tömegei mindenütt élnek, csak épp a korszellemben nem, mely legfeljebb füstként lengi körbe őket. Aki mégis a korszellem jó tanácsaiból próbálna házi használatra lepárolni magának valamiféle életfilozófiát, arra jutna, hogy a széltében-hosszában terjesztett varázsrecept: humbug. Még csak nem is Frankensteineket teremt, hanem: semmit. A misztikus körfolyamat végeredményeképpen alapanyagainkat kapjuk vissza, csak éppen vasmozsárban ízzé-porrá törve, összekeverve.

(Ács József A társadalom, mint huzatos gang)

Elkezdődött a harc a befolyásért a sajtóban, illetve megindult a média átalakulása. Azt, hogy eladták a tizenkilenc megyei napilapot, továbbá a Magyar Hírlapot és az Esti Hírlapot, még általános megdöbbenés és meglehetős felhorgadás fogadta. A későbbi magánosítás viszont már nem vetett akkora hullámokat. A megyei lapokat három baloldalhoz köthető külföldi cég vásárolta fel. Az eladások bevételéből jött létre az MSZP Szabad Sajtó Alapítványa – szép példája a megnevezési versenynek –, amelyik a bezárás előtti két-három évet leszámítva tulajdonrészt birtokolt a Népszabadságban. Racionális okokkal máig nehezen magyarázhatóan csendben tűntek el a nagy múltú, nagy példányszámban fogyó, a magyar életet bemutató, arra reflektáló és nem mellesleg kultúraközvetítő orgánumok, hogy átadják a helyüket a nyugati bulvárt meghonosító kiadványoknak. Mindennél többet elmond a média első szabad választás utánra kialakult helyzetéről, hogy a kormány kénytelen volt szerencsétlenkedve napilapot gründolni (Új Magyarország), mert az összes létező már privatizált újság nemhogy kritikus, hanem kimondottan ellenséges volt vele. Magyarország első szabadon választott miniszterelnökének, Antall Józsefnek, az ország megörökölt helyzetéről szóló interjúját 1990 helyett csak a halála napján, 1993. december 12-én adta adásba a Magyar Televízió. Hasonló folyamatok zajlottak le a kulturális térben is, ahol a struktúra átalakulása után az SZDSZ mögötti liberális elit került hegemón helyzetbe, amiben megkerülhetetlen szerepe volt a Soros Alapítványnak.

Rövid ideig élt csak a remény, hogy a társadalom érdekében az értelmiség együttműködő marad. Hamar kiderült, szó sincs erről: különböző csoportjainak egymás kiszorításáig ért csak a szemhatára.

„Búcsúzunk. Szerkesztőségünk – bízva abban, hogy nemcsak egy szerkesztőség, de egy nemzedék – ezzel a számmal búcsúzik egy kortól és egy kórtól. A népiek és urbánusok korától. Attól a kortól, amelyben választani kellett: népiek és urbánusok, Németh László és Ignotus Pál, a Szép Szó és a Válasz között. Nem volt kívül hely, s ha valaki nem választott, akkor mások sorolták be őt népinek vagy urbánusnak Attól a kortól, amelyben tragikusan kettészakadt a magyar intellektuális élet, amelyben még a nyelv is minősített, nem volt mindegy, mit ír le valaki: magyar sorskérdéseket vagy Magyarország strukturális problémáit. Attól a kortól, amelyben politikai, ideológiai, gazdasági kérdések csúsztak össze etnikai, sőt személyes problémákkal. Attól a kortól, amelyben elfogadott volt az alibi-zsidó és a dísz-goj intézménye. S attól, amelyben csak kevesen tették föl a kérdést: mi végre mindez? S attól, amelyben nem ismerték a plurális identitás fogalmát, de kommunisták nélkül is ismerték a jelszót: velünk vagy ellenünk. S amelyben a kritikák – ha egyáltalán születtek – nem a teljesítményt, hanem a csoporthovatartozást nézték. S amelyben az értelmiségi élite tagjai ilyen mondatokat írtak le: »Van egy párt, amely a levegőbe beszél, amely a tőkéjét távoli földrészről kapta. S az én magyar fajtám hisz nekik... De én ennek ellenére maradok magyar hívő, mert hiszem, hogy fajtám ki fog gyógyulni ebből a betegségből.« »Ha nem az SZDSZ győz a választásokon, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem... Mucsa és félelem vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út.«

Búcsúzunk tehát mindazoktól, akik a múlt s e tradíció foglyai, s akik legszívesebben a nyilvánosságot kettészakítanák külön népire és külön urbánusra. Egy fél évszázadot kellett várni erre a pillanatra, s most végre kiderült: nem a kívül a deviáns, hanem a belül; s nem a szélsőségek osztják meg többé a józan többséget; s a magyar értelmiségieknek – először ebben a században – végre lehetősége nyílik meghaladni ezt a hamis dilemmát.”

(Századvég, 1990/2. szám, 141. oldal)

Első ciklus ellenzékben (1990-94)

Ebben az időszakban választottak elnököt először a Fideszben (addig nem volt ilyen poszt), és a párt új helyet foglalt el a politikai térben. Erről szokták mondani, hogy a Fidesz száznyolcvan fokos fordulattal liberális pártból konzervatív lett. A kezdeteket nézve közel sem volt ez akkora váltás, mint ahogy köszönhetően a sajtónak, a közvélekedésben meggyökeresedett. Volt ebben szerepe az SZDSZ és az MSZP körüli értelmiségnek, akik ösztökélték a liberális és az utódpárt közeledését a Demokratikus Charta körül, kinyitva ezzel a kommunisták politikai karanténját. És volt önállósodási törekvés is, amennyiben a párt meg akart szabadulni az „SZDSZ ifjúsági tagozata” bélyegtől. Hogy a váltás mennyire nem volt skandallum, jól mutatja, hogy közvéleménykutatások szerint egészen a választásokat közvetlenül megelőző ideig a Fidesz volt a legnépszerűbb párt; a legesélyesebb a választási győzelemre.

Ekkorra tehető, hogy a Fidesz és Orbán Viktor először szembesült igazából a sajtó és az értelmiség hatalmával, először volt kénytelen számot vetni azzal, hogy a politikának a tartalmi ismérvek és a politikusi szándék és munka mellett számolnia kell a látszatot, a róla kialakuló képet formálókkal. A politikai irányváltás után az akkorra már hegemón helyzetbe került baloldali és liberális kulturális és médiaelit tenyerén hordozott ifjú reménységéből hirtelen megsemmisítendő pária lett a párt és a vezetője. Az eredmény látványos: a választás biztos favoritja éppen csak eléri az Országgyűlésbe jutás küszöbét, magyarán méretes bukás következett be. Ekkortájt kezdődött el egy hosszú, választási ciklusokon átívelő, Orbánra kihegyezett karaktergyilkos narratíva, amely nélkülözött mindenfajta méltányosságot és a tisztességnek azt az elemi szintjét is, ami egy ország közügyeiben és közszereplőivel kapcsolatosan minimálisan elvárható lett volna.

Második ciklus ellenzékben (1994-98)

Azzal, hogy a leghangosabban antikommunista szabaddemokraták valódi kényszer nélkül és minden előzetes fogadkozás ellenére koalícióra léptek a négy évvel azelőtt megbukott rendszer utódpártjával, és segédcsapatul szegődtek a diktatúra – pályáját 1956-ban az orosz csapatok melletti karhatalomban kezdő – külügyminiszteréből miniszterelnökké lett Horn Gyula mellé, tovább roncsolódott a rendszerváltozáshoz vezető út szellemisége és magának a rendszerváltozásnak az ethosza is. A baloldali és a liberális párt úgy került ölelő közelségbe egymással, hogy onnantól egyben kezelték, egy fogalommal írták le őket. Ez emelt az utódpárt ázsióján, de óhatatlanul roncsolta a liberális politikát és szellemi hátterét, mert eltávolodtak tőle és a jobboldalhoz közeledtek azok, akik SZDSZ-es szcénától eltérően gondolkodtak (nemzeti szabadelvűek).

Leosztódtak a szerepek: a jobboldal szerint egyik oldalon az utódpárt és a rendszerváltoztatást eláruló szabaddemokraták, másikon a magyar szabadságtörekvések, a nemzeti tradíciók, a rendszerváltoztatás örökösei, a baloldal szerint pedig a világot olvasni tudó progresszívek, szembe velük a múltba forduló maradiak. A szerep mellé a baloldali és liberális szellemi és médiaelit minden erőforrást és struktúrát birtokolt, míg a jobboldali joggal érezte kisemmizettnek magát.

A társadalom, amelynek választásában már akkor tagadhatatlanul megfogalmazódott egyféle nosztalgia a szocializmus rendezett, korlátok közé szorított, de biztonságot adó, ismert és élhető világa iránt, újra csalódott: hamisítatlan neoliberális gazdaságpolitikával szembesült (Bokros-csomag, a közműcégek privatizációja etc.), és az élete csöppet sem lett sem könnyebb, sem kiszámíthatóbb. 

A Fidesz és Orbán Viktor ekkor kezdte el a választáson vesztes, összezsugorodott, helyenként széthullott jobboldali pártokból egy nagyobb szövetség megszervezését.

„1994-ben a magyar jobboldal szétesett. Az MDF tizenkét százalékot kapott, elveszítette első emberét, és perspektívái beszűkültek. A jobboldal ekkor tette az első kísérletet a polgári szövetség megalakítására. 1994-ben ezt a KDNP akkori vezetése visszautasította, nem volt hajlandó a polgári szövetség létrehozásában társul szegődni, ezért ez nem is járt sikerrel. 1996-ban adta meg a jobboldal a következő hatalompolitikai válaszkísérletet, amikor ismét megpróbáltuk létrehozni a polgári szövetséget – akkor már sikerrel. Tudni kell, hogy ez két szellemi erő aktív szerepvállalása nélkül nem lett volna lehetséges. Az egyiket Nemeskürty István tanár úr szimbolizálta, aki a polgári szövetség létrehozását személyesen kommendálta. A hagyományos konzervatív, nemzeti gondolkodású értelmiséget hozta be vagy bátorította arra, hogy lépjen be ebbe a szövetségbe. A másik nagyon fontos szereplő pedig a Magyar Katolikus Egyház volt. A baloldal kritikája, miszerint az ő ízlésükhöz képest szorosabb együttműködés van a jobboldal és az egyházak között, ezen a ponton kétségkívül megáll. 1996-ban nem lehetett volna létrehozni a polgári szövetséget – amely a jobboldali hatalomtechnikai építkezés kiindulópontja volt – a katolikus egyház nélkül. Ha emlékeznek rá, az »Igazságosabb és testvériesebb világot!« című körlevelet és a Fidesz »A polgári Magyarországért« című vitairatát egyszerre mutattuk be. Emlékszem Nemeskürty tanár úr akkori előadására, amelyben azt mondta, hogy a huszadik század magyar történelmében nem volt példa arra, hogy a katolikus egyház vállalta volna, hogy egy politikai mozgalommal közösen és egyszerre mutat be egy dokumentumot, és hajlandó rögtön egy nyílt párbeszédre, mintegy a másik szereplőt vele azonos súlyúnak – vagy ha ez nem is állja meg a helyét, de mindenképpen legitimnek – elfogadva. A baloldal hatalomstratégiai építkezésére válaszképpen kialakítandó jobboldali menetrend legfontosabb pontjaként így jött létre a jobboldal első sikeres válasza, miszerint egy erős néppártot kell fölépíteni. Ekkor alakult meg a Magyar Polgári Szövetség, melyet a polgári kormányzás követett, s ezzel párhuzamosan a szövetségből egy erős európai néppárt vált.”

(Orbán Viktor beszéde Kötcsén, 2009. szeptember 5-én, Nagyítás, 2010. február 17.)

Ebben az időben két jobboldali orgánum volt Magyarországon, egy napilap (Új Magyarország) és egy hetilap (Demokrata), amelyek sokszor lehetetlen körülmények között dolgoztak. (Volt még Magyar Fórum, ám arról Csurka István személye miatt lehetetlen leválasztani a MIÉP-et és a Magyar út körök mozgalmát, s így – lehet, igazságtalanul – egy párt lapjaként is értelmezhető.) A baloldali politikai napilapok száma a megyei lapok mellett minimum öt darab, és hasonló vagy még rosszabb az arány a hetilapok piacán. Az állami reklámértékesítéshez egy apró, de jellemző adalék: miközben az Új Magyarország munkatársai egy Mázsa téri hajdani gyártelep lekoszlott, fűtetlen irodaépületében berendezett szerkesztőségben dolgoztak, s a lap újságírója megkérdezte a Horn Gyula miniszterelnököt a havi rendszerességgel a MÚOSZ-székházban tartott sajtótájékoztatóinak egyikén, hogy nem lenne-e méltányos, ha az egyetlen jobboldali napilap is kapna hirdetéseket az államtól, Horn Gyula azt felelte, az újságok éljenek meg a piacról. Nem volt rosszalló hang válaszul, nem volt szolidaritási megnyilvánulás, mindenki természetesnek és helyénvalónak vette a miniszterelnök cinikus közlését, miközben a részben állami Postabank külön sajtóporfólióval rendelkezett, hogy eltartsa a baloldali újságokat.

Első ciklus kormányon (1998–2002)

A Polgári Magyarországért egy olyan lebegő fogalom, egy olyan konkrétan nem pontosított hívó kifejezés volt, amelyikbe ki-ki beleláthatta a maga által elképzelt tartalmat. (Mondják, egyszer fel is vetették a kitalálójának, Wermer Andrásnak, jó lenne megmondani, mit is kell érteni a „polgár” kifejezés alatt, mire azt válaszolta, hogy Isten őrizzen.) Az időseknek visszaidézte a kommunizmus előtti idők polgári, a klebelsbergi kulturálisan expanzív világot, amikor volt identitása és önbecsülése a magyaroknak, visszatérhetett az idő, amiben felnőtt, újra büszkén járhatott templomba, feszélyezettség nélkül gyakorolhatta keresztény hitét. Fókuszba kerültek a történelem valóban identitást erősítő momentumai, a kommunizmusban a feledésbe szorított vagy éppen nem a súlyán kezelt kulturális, tudományos eredmények. A fiataloknak távlat nyílt, megcsillant a lehetőség a rendszerváltozás lezárására és egy valóban modern, európai ország belátható időn belüli elérésére. (A Fidesz ekkor még Európa-párti, Orbán Viktor pedig az Országgyűlés Európai integrációs bizottságának elnöke volt.) És miután ez egy pragmatikus, a gazdasági folyamatokat kézben tartó és a felmerülő problémákat menedzselni tudó, sem a populista osztogatás, sem a megszorítások felé el nem mozduló, az élet egyetlen területére sem ránőni akaró kormányzás mellett valósult meg, az előző időszakhoz képest határozottan a nyugalom és a lassú előrehaladás érzetét keltette.

Végig lehetne venni ennek az időszaknak az emblematikus intézkedéseit a határon túli magyaroknak adott igazolványoktól a fiatalok kedvezményes otthonteremtési hiteléig, de ennek a négy évnek talán a legfontosabb ismérve, hogy megmutatott egy, a kommunizmus örökségétől szabadulni akaró fél országot, illetve megrajzolta egy értékeivel számot vető, önbecsüléssel telt, jövőjét hagyományaival együtt elképzelő nyugati orientációjú nemzet perspektíváját.

A kormányzás alatt a Fidesz nem nyúlt sem a médiához (ez alól csak a Postabank sajtóportfóliójának felszámolása jelent kivételt, s ennek nyomán Magyar Nemzet fúziója, a Pethő Sándor alapította polgári napilapot egyesítették az Új Magyarországból 1998-ban létrejött Napi Magyarországgal), sem a kulturális struktúrához. A kormányzást a sajtó többi részének folyamatos kritikája kísérte, amiről mondható lenne, természetes, hisz végső soron ez a sajtó dolga: ellenőrizni, számonkérni a hatalom birtokosait, ám ebben az esetben ez nélkülözött bármiféle józanságot, mértéket és korrektséget.

Vereség (2002)

A 2002-es választás archimédészi pont a rendszerváltozás utáni magyar politikában. Nem csak azért, mert biztosra mért előnyből veszítette el a Fidesz, hanem mert a magyar társadalom először találkozott olyan hőfokú, és eszközökben nem válogató kampánnyal, amilyet addig nem látott. (Ekkor érkezik először az MSZP segítségére Ron Werber személyében izraeli kampánytanácsadó és vele együtt a gyűlöletre, megosztásra alapozott kampánytechnika.) Okot adott erre a tény, hogy a megelőző három választáson minden alkalommal a kormányváltásra voksoltak a magyarok, s egy esetleges ismétlés, a hatalomba történő bebetonozódást, a primátus tartóssá tételét jelenthette volna elméletileg. Azt, hogy ez mennyire mozgatta a politikusokat, a 2006-os megmérettetés világította meg tragikus erővel, amikor Gyurcsány Ferencnek semmi sem volt drága azért, hogy újraválasszák. Ha visszanézzük a hajdani kampányt, volt abban minden, amitől egy mentálisan ép embernek elmegy a kedve a politikától: egészen arcpirító hazugságok (Kövér László „kötelesként” elhíresült beszédének kiforgatása), magyarok egymás ellen uszítása (fenyegetés 23 millió román beözönlésével), a magát addig piacbarátként megjelölő MSZP populizmusa (Több pénzt! plakátok, amelyek lényegében minden területre több forrást követeltek), látszatkeltés vagy -erősítés (SZDSZ Lop stop! plakátjai). Talán a legabszurdabb és legbeszédesebb momentuma az akkori tusakodásnak, hogy sikerült a kokárdát is a megosztás szimbólumává tenni. S e mögé felsorakozott mindkét oldali kulturális és médiaelit.

A választás máig ható következményekkel járt. Végletesen megosztotta a társadalmat, mellette azt az érzetet keltette, hogy a magyar politikában nem számít a teljesítmény, a kormány mindentől függetlenül, látszatkeltéssel leváltható. Ez óhatatlanul vetette fel a jobboldal kulturális tér- és sajtóbéli pozíciójának számszerűségben és hatókörben is tagadhatatlan hátrányát.

Volt még egy el nem hallgatható hozadéka ennek a választásnak, ez pedig a politikai bosszú megjelenése a közéletben. Keller László vezetésével elszámoltatási államtitkárság állt fel az előző kormányzat alatti korrupciós ügyek kivizsgálására. Ennek ténye már önmagában is vörös posztó volt a jobboldal szemében egy olyan országban, ahol az átmenetet a fentebb már említett spontán privatizáció, az egykori nómenklatúrának kihelyezett és soha vissza nem fizetett hitelek, majd az emiatt tönk szélére jutott bankok állam általi konszolidációja jellemezte. Eredményt persze nem hozott az egész, de olyan elemi határátlépésekkel járt, ami szinte áthidalhatatlanná mélyítette a megosztottságot. Korrupció gyanújával letartóztatták a Millenáris volt vezetőnőjét, majd értelmetlen és érthetetlen módon testüregi motozásnak vetették alá. Az Ezüsthajó Kft. vezetőjét néhány hónapos csecsemője mellől vitte el megbilincselve a rendőrség. (A baloldali sajtó ekkor is hallgatott.)

Tudássá szilárdult az a felismerés a jobboldalon, hogy: 1) mindig lesz a magyar társadalomnak egy része (számban akkora, ami egy választáson döntő lehet), amelyik visszavágyja a kádári világ biztonságát, elfogadja akár a szabadság hiányát is cserébe a gyámolító, a problémákat helyette megoldó és „rendet tartó” államért; 2) a médiában meglévő csekély pozíció növelése nélkül a választási győzelem is kétséges lehet, de tartós hatalmon maradás szinte kizárható.

2002-ben a jobboldali koalíció elbukott ugyan, de Orbán Viktor tartalmi értelemben vélhetően a legnagyobb győzelmét aratta. Nem csak azzal, hogy körbe rajzolta, megjelenítette a posztkommunizmustól szabadulni igyekvő fél országot (talán a legemblematikus kép ebből az időből, hogy huszonéves fiatalok sokasága siratta bukását a Millenárison), nem csak azzal, hogy megtöbbszörözte a jobboldalra előtte leadott szavazatokat, hanem azzal is, hogy megteremtette a kormányzóképes, kompetens politikus képét. Ha létezik olyan, hogy tőkefelhalmozás a politikában, ő ekkor szerezte meg ebből a legtöbbet.

Újra ellenzékben (2006–09)

Miközben a váratlan választási vereség felfokozott érzelmi állapotában a jobboldali szavazók egy részét különféle demonstrációkba vitte a csalódottsága, Orbán Viktor és a Fidesz szinte az első pillanatban elindult megszervezni a nagyra duzzadt tábort, hogy a párt széles társadalmi támasztékon folytathassa politikáját. Polgári körök alakultak a tenni akarás becsatornázására, sűrűbbé váló nagyszabású rendezvények és tüntetések tartották életben az egyűvé tartozás élményét. Szervezetileg is átalakult a Fidesz, sokan kerültek be a polgári körök világából, elkezdődött a néppárt felépítése, amely túl volt már nem csak a generációs politikai szervezeten, de a választásra összeállt jobboldali szövetségen is.

Elkezdődött az építkezés a sajtóban is. Létrejött a Heti Válasz, a HírTV, a Képmás, alakultak egyéb rövidebb-hosszabb időt megélt hetilapok (Nemzetőr, Szövetség). A tisztánlátáshoz érdemes megemlíteni, hogy az Origo ekkor már nyolc éve működött, és az Index elődje is elindult 1999-ben INteRNeTTo néven.

Ha lehet azt mondani, fixálta a megosztottságot, hogy a választáson győztes Medgyessy Péterről gyorsan kiderült, D-209 néven a diktatúra titkosszolgálatának szigorúan fedett tisztje volt, ám ennek napvilágra kerülése után az MSZP–SZDSZ-koalíció képviselői simán bizalmat szavaztak neki az Országgyűlésben. Talán ekkor körvonalazódott először azok előtt, akik figyelmesen és némi távolságtartással voltak képesek értékelni az eseményeket, hogy a megosztottság mindent relativizál, ebben a közegben nincs olyan határátlépés, amelyet egyöntetű elutasítás kísérne, nem történhet olyan skandallum, amelyet ne kezdene el valaki mentegetni. Ekkor kezdődik el a valóságvesztés, a mindennek, még a legegyértelműbb történéseknek is két olvasata van típusú közbeszéd, ami a 2006-os őszi tüntetéseken derül ki a napnál világosabban, amikor a televízióban pergő képeken rohamrendőrök csoportosan rugdosnak földön fekvő embereket, miközben a baloldali sajtóban utcára szabadult csőcselékről lehet olvasni.

A kormányzás nagyjából azt hozta, amit előre lehetett jelezni. A koalíció beváltotta a kampányban megfogalmazott ígéreteit, ami megborította a költségvetés egyensúlyát. Torzsalkodás támadt a koalíció két pártja között, megbuktatták a miniszterelnököt és Gyurcsány Ferenc került a helyére.

A 2006-ban elveszített választás, az őszödi beszéd, az ország addig eltitkolt meglehetősen rossz állapota, a tüntetések és az utcai atrocitások, majd a 2008-ban az országra zúduló pénzügyi válság, nyomában Bajnai Gordon kormányzása, amely visszavett mindent a 2002 utáni juttatásokból, illetve ez alatt az idő alatt a Fidesznek az események terelésében tapasztalható kellő stratégiai türelme 2009-re olyan széles spektrumú támogatást állított  a jobboldal mögé, hogy megérlelt egy, csak a rendszerváltozáshoz mérhető újabb kegyelmi állapotot: a társadalom elengedte a baloldali koalíciót, és készen állt arra, hogy megadja Orbán Viktornak a felhatalmazást a gyökeresen másképp folytatásra.

Az első kétharmados győzelem előtt egy évvel (2009)

Orbán Viktor 2009. szeptember 5-én Kötcsén, a választási győzelemre készülve a rendszerváltás lezárásáról, a baloldal és a mögötte álló, a közgondolkodást alakító kulturális és médiaelit bukásáról beszélt. Nem volt igazából jelentős visszhangja a beszédének, később, amikor februárban megjelent a Nagyítás című hetilapban, akkor is inkább a jobboldal vitázott róla, ami betudható annak, hogy nem mondott mást, csak azt, amiről az egész ország tudott, amiről jobb- és baloldal nyíltan beszélt, amiben pártoktól függetlenül mindenki egyetértett: a neoliberális minták és értékek, illetve a politikai baloldal hatalomtechnikája súlyos gazdasági és közéleti kudarcba, mély válságba vezették az országot. Orbán a kellő felhatalmazás reményében meghirdeti egy új korszak építését, a duális erőtér felszámolását, „a kicsinyes értékviták” helyett, a „nemzeti ügyek meggyőző erejű” képviseletét.

2009 decemberében megjelenik a Nagyítás című kulturális hetilap első száma, amely vállaltan egy, a világra – megkülönböztetett figyelemmel a közös kommunista múltbéli tapasztalat összekötötte Közép-Európára – és a magyar kultúra és közélet egészére nyitott kulturális teret kívánt létrehozni, a sokszínű valóságot elbeszélve, hűen a sajtó mértéket közvetítő feladatához. A lap a baloldalról természetesen megkapta az „ellen ÉS”-bélyeget, míg a jobboldal nemes egyszerűséggel csak „liberális-simogatónak” nevezte a újságot. A Nagyítás kilenc hónapig működött, de ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy bebizonyosodjon, az értelmiség két felében a szélsőségeseket leszámítva van hajlandóság az együttműködésre, együttgondolkodásra, az értelmes vitákra, egy másféle folytatásra. Ám ez inkább problémaforrás lett, mint érték.

Az orbáni „kifárasztásos” konszolidáció

2010 áprilisában bekövetkezett az érezhetően érlelődő kegyelmi pillanat. Egy lényegében egységes társadalom, amely azt gondolta, maga mögött hagyhatja végre a régi bűnöket, kooperációra kész elitcsoportok, és a kétharmados parlamenti felhatalmazás, amivel Magyarország miniszterelnöke és kormánya azt kezdhet, amit akar – de előre láthatóan, csak négy évig.

A társadalom nagyobbik része konszolidációt várt. Nem összeborulást, nem felejtést, hanem felülemelkedést, a megosztottság enyhítését, a permanens közéleti háborúskodásban elpocsékolódó energiák termőre fordítását. Orbán kétharmaddal a háta mögött más út mellett döntött. (G. Fodor Gábor a 2021-ben megjelent  Az Orbán-szabály című könyvében a gyengék óhajaként írja le a konszolidációt.) Tartós korszak felépítése lebegett a szeme előtt, amihez a konszolidációnak – itt pontosabb a konszolidólásnak kifejezés – egy sajátságos módját választotta: az időnyerést.  Azt gondolta, ha képes elég időt nyerni, akkor nincs szüksége semmiféle párbeszédre senkivel, akkor „elég egy okos ember Magyarországon” (Tölgyessy Péter találó diagnózisa), aki kijelöli a nagy, közös, nemzeti ügyeket, és az idő majd elrendezi, megszépíti, megszilárdítja a viszonyokat, a társadalom kritikus része pedig belefárad, beletörik, elfogadja, ha cserébe kap valamit, ha elmondhatja, nem visszafelé csúszik, nem stagnál, hanem ha lassan is, de előre halad. 

A brand: Orbán Viktor

A stratégia központi eleme: felépíteni az „Orbán Viktor” brandet (Facebook, logo, fülbevaló, sapka, TikTok etc.), amely brand egy különleges képességekkel rendelkező politikust mutat, aki mindenkinél előbb meglátja a világ rejtett összefüggéseit, közeledő változásait, bárkivel, bármilyen hatalommal szembeszáll, új szövetségek és új viszonyrendszerek kovásza, zseniális machinátor, úgy növeli a mozgásterét, ahogyan a lángossütő a lágy tésztát, és mindig sikeres módszereit előbb-utóbb másolni kezdik mindenütt a világon. De mindenekelőtt mindentől és mindenkitől megvédi a magyarokat. Az útválasztás első momentuma, a szerepfelfogásban bekövetkezett változás. Míg első ciklusában Orbán meglehetős erőfeszítéseket tett a miniszterelnöki intézmény ethoszának, tekintélyének erősítéséért, 2010-ben simán folytatta a posztkommunista elődei által bevezett gyakorlatot, nem költözött a poszthoz a világon mindenütt hozzá tartozó rezidenciára: otthon lakik. (Mit is szimbolizál a rezidencia?  Folyamatosan emlékezteti a lakóját arra, hogy a poszt  több, mint ő maga, nem örökre szól, ideiglenes.) Ez a döntése, első lépése volt az intézmény és az ország vulgarizálásának. Fontos szegmense ennek a brandnek az erő, a férfiasság dicsőítése, miközben, ha tartalmilag vizsgáljuk ezt a politikát, az bizony az általa sugallott sztereotípiák szerint nagyon is feminim jegyeket mutat (bezárkózás, „ne kockáztassunk”, „ez veszélyes”, hogy idézzünk egy-két népszavazási plakátot). A brandépítés azért is fontos, mert fenntartja a kompetens politikus képét, akinek a hozzáértése felülírja azt, hogy sajátjai felé irányítja a közpénzeket. Arra az alapvető emberi vonásra játszik rá, amelyik mondjuk egy orvos esetében sem azt nézi, milyen férj, milyen apa, hogy fizeti-e az adóját, hanem hogy meggyógyítja-e, ha beteg.

Eszközök – törvények, kultúra, sajtó, intézmények

A saját helyzetéhez, céljaihoz legjobban passzoló közjogi átalakítás mellett (média-, választási és egyéb törvények, köztestületek személyi és hatásköri átrendezése) nagy hangsúlyt kapott a politikájáról képet formáló közeg megváltoztatása.

A hatalom megtartásához egyben kellett tartsa a szavazóit, azok közül is elsősorban a benne feltétel és kérdés nélkül hívőket. Ehhez nem csak a megosztottság fenntartása, hovatovább a mélyítése volt szükséges, hanem alá kellett ásnia a baloldali és liberális elit, sőt a saját értelmiségének a tekintélyét is. Csökkenteni kívánta ezzel a kritikák élét, a társadalomra, a közvélekedésre gyakorolt hatásukat. Ennek érdekében indította el elitellenes hadjáratát, ezért ment neki a baloldali és liberális filozófusoknak, megragadva minden alkalmat arra, hogy leszólja a „széplelkűséget”, a „gondolkodókat”, a feleslegesen „moralizálókat”, akik per hecc „okoskodókká” lényegültek át. Külön pikantériája a dolognak, hogy ennek szolgálatában búsásan fizetett értelmiségiek támadták/támadják azóta is meg-megújulóan az értelmiséget.

Ezzel egy időben sokkal többet tett annál, mint a „nép nyelvén” beszélés: elkezdett rájátszani a társadalom frusztrációjára, a sikertelenségre, az irigységre, a butaságra. Művészek, tudósok helyett a nagygyűléseken már celebeket látunk mögötte állni, szelfizni vele. Az egész politika megindul a bulvár irányába, illetve érzékelve, hogy elpártoltak mellőle a fiatalok, kiadták az új jelszót: Legyen a jobboldal trendi, fancy, szexi és cool!)

A kulturális intézmények elfoglalásának, esetenként megduplázásának  (Széchenyi István Irodalmi és Művészeti Akadémia mellé köztestületté válik Magyar Művészeti Akadémia) két célja van: 1) orvosolni a jobboldali kultúraalkotó elit húsz év alatt elszenvedett sérelmeit, kiszorítottságát; 2) kiszámítható anyagi juttatásban részesíteni a ráosztott szerepet elfogadó résztvevőket, akik vagy távol tartják magukat a közélettől vagy a kormány által elvárt módon viselkednek.

A jobboldali kulturális elit sohasem volt egységes tömb. A kritikus nemzeti liberálisok, a mérsékelt konzervatívok éppen úgy erősítették a jobboldali politikát, akár a nemzeti radikálisok vagy a besimulni igyekvők, a semmit meg nem kérdőjelező „hívő tagozat”. Ez a sokszínűség folyamatos konfliktusokkal járt, ami legtöbbször a színfalak mögött zajlott, de bizonyos időközönként elérte a nyilvánosság küszöbét. Az összecsapások többnyire a mérsékeltek vereségével zárultak, mint például Szakács Árpád Magyar Nemzetben indított vitasorozata, aminek a végén elmozdították Prőhle Gergelyt a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről. Orbánnak nem hiányzott a sajátjaitól érkező kritika, nem akart tovább foglalkozni a kulturális elit ügyeivel, ezért nulladik lépésként elengedte a jobboldal egyetlen kulturális hetilapját. Az elitellenes hadjárat szintén üzenet volt a sajátjai számára: gondolkodásra nincs szükség. A következő figyelemre méltó fordulat, amikor a Szőcs Gézához kötődő erdélyi ifjak körét ültette a kultúra kiemelt pozícióiba, és rájuk bízta az „utánpótlás”, a tehetséges fiatalok kinevelését. Orbán, aki a kommunizmusban és a rendszerváltozás idején a világ sokszínűségét megjelenítő kultúrán szocializálódott, a sajátjai többségéről mindig is azt gondolta, hogy egy jóindulatú, számára hasznos, de tehetségtelen társaság. (Nem véletlen, hogy elméletileg a jobboldal leendő elitjét képző Mathias Corvinus Collegium irodalmi és média műhelyének vezetőit nem itthonról választották, hanem külföldről hívták.) Az erdélyiek helyzetbehozásától nemcsak azt várta, hogy véget vessen az immár felesleges marakodásnak (egy új, kívülről érkezett csoport került a jobboldal palettájára, akiket nem illett/illik nem elfogadni), hanem a korszaképítéshez szükséges kultúra megteremtését is tőlük várta/várja. Tizenkét év alatt alapvetően rengeteg pénzt költöttek ennek megvalósítására: díszes folyóiratok, történelmi filmek, intézmények, de kiderült, érvényes kultúra abban a sávban, amit a rendszer kijelölt, nem hozható létre. Orbán Viktor rendszere mára odáig jutott, hogy bármilyen érvényes dolognak a megszületése ellene hatna az általa összetákolt világnak.

Orbán az első kétharmados ciklusában egy emberrel osztotta meg a hatalmát, Simicska Lajossal, aki nemcsak a gazdasági hátteret teremtette meg a Fidesz politikájához, de a jobboldali sajtót is tulajdonolta, és biztosította, hogy abban szűk határok között csak az jelenjen meg, ami a kormányzó párt és a miniszterelnök tervének megvalósulását szolgálja. A 2015-ös szakítás után Simicskánál maradt a sajtó szinte egésze, kivéve az akkor már évek óta minden gátat és látszatot levetkőzve, propagandát nyomó közmédiát. (Érdekes adalék, hogy a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, az MTI és a Duna Televízió fúziója és rendszerhez illeszkedő áramvonalasítása annak az erdélyi Heltai Péternek a tervei szerint valósult meg, akiről éppen az átalakítás közben derült ki, hogy a Securitate besúgója volt.)

Miután Simicskával elváltak egymástól az útjaik, Orbánnak újra kellett szerveznie a jobboldali sajtót. Felszólította az általa kijelölt és gazdaggá tett elitet, hogy fektessen be a médiába. Ha végig nézzük az akkori, Habony Árpád és Jáksó László levezényelte folyamatot, talán a kulturális tér mellett az tanúskodik legjobban a kontraszelektált rendszer teremtésképtelenségéről. Az akkor elindított lapok és internetes portálok (888, Faktor, Lokál, Ripost) közül mára már egyik sem létezik, vagy ha igen, nem az eredeti formájában, inkább a hagyományos, már kipróbált orgánumok rebootolása hozott némi eredményt. (Magyar Nemzet helyett Magyar Idők, HírTV helyett Echo TV, Heti, Válasz helyett Mandiner) A kudarc viszonylag gyorsan egyértelművé vált, ekkor fordult a rendszer a létrehozás helyett a vásárlás felé (Mediaworks, vele a megyei lapok, Origo, Index). A KESMA életre hívását egyrészt a „tájékoztatási” szempontok indokolták, illetve, hogy a különálló szerkesztőségek mellett nagyobb a palotaforradalom veszélye. De ez sem jelentett egyértelmű „sikertörténetet”, elég talán a megyei lapok drámai példányszámcsökkenését említeni. Amikor az ellenzék megnyerte a 2019-es önkormányzati választást, elkezdődött a Facebook megszállása. (Megafon, troll-hadsereg)

A kézi-vezérelt médiabirodalomnak a propaganda terjesztésén túl van még más szerepe is: 1) A kétség leghalványabb árnyékának sem szabad megjelennie a jobboldali médiában. Orbán tisztában van vele, hogy a jobboldalról érkező kritika, kérdés, még ha a legártatlanabb is, sokkal veszélyesebb rá nézve, mint a baloldali, mert pillanatok alatt megbontja az egység látszatát, őt magát pedig magyarázkodásra kényszerítheti. A több évtizede tartó, mindenféle méltányosságot nélülkző karaktergyilkos narratívának köszönhetően Orbán Viktor immunis lett a baloldali sajtó kritikájával szemben, sajátjai nemtetszését viszont érzékenyen, személyes sértésként fogadja. 2) Megteremteni azt a bulvárral és celebekkel, influenszerekkel bélelt, nosztalgikus retro-életérzést, amelyről azt gondolja, erősíti a rendszer otthonosságát.

A sajtó átalakítása kapcsán talán a sors fintora vagy a Gondviselés igazságtétele, hogy Orbán Viktor mire megszerezte a jobboldal erős pozícióit a médiában, tartalmilag, minőség és hitelesség szempontjából tulajdonképpen tönkre is tette a saját médiáját: olyan működésre kényszerítette/kényszeríti, ami a sajtó lényegétől idegen. A kár nagyságát akkor fogja felismerni a rendszer, ha elérkezik az idő, amikor szüksége lenne egy jól működő médiára.

Külön ága a NER-nek az intézményépítés. Ezt a Fidesz már az ellenzéki években elkezdte a Nézőponttal és a XXI. Század Intézettel, majd kormányon reaktiválta a Századvéget, létrehozta az Alapjogokért Központot, az MCC-t. Ezek kiveszik a részüket az orbáni politika képének formálásában. Rájuk hárul a háttérkutatás feladata, az ideológiák importja, amivel újra és újra átkeretezik a valóságot, mindig igazolják Orbán politikai izgágaságát. Ezek teremtik meg annak képét, hogy a miniszterelnök lépjen bármerre – egymásnak olykor teljesen ellentétes irányba –, mindig jó úton jár. Ők fércelik hozzá a kereszténydemokráciához a sorvezetőként használt Boston Politics-et az amerikai alt-right mozgalom ilyen-olyan elemeit, a geopolitikai szédelgéseket, az eurázsiai régió vízióját. Kapcsolatokat építenek, konferenciákat szerveznek.

Gazdasági elit

A gazdasági elit megemlítése azért lényeges, mert az időnyerés talán itt a legfontosabb Orbán Viktor számára. Reményei szerint az idő elfeledteti, hogy a NER elitje, köztük saját családja is, nem a tehetségének köszönheti a vagyonát, amely vagyon elméletileg olyan hatalommal ruházza fel az új arisztokráciát, ami kívül esik a népakaraton.

A társadalom – „Aki nincs ellenünk, az velünk van.”

Kádár János korszakindító mondatát nem hangoztatta ugyan Orbán Viktor, de stratégiáját végiggondolva nem véletlenül jut az ember eszébe. A bizonytalanok táborát, azzal igyekezett megnyerni, egységbe kovácsolni, mozgósítani, hogy az ellenséget az ország határain kívülre helyezte, és olyan témákat importált (gender, nemátalakító műtét, migránsok), amelyek alapvetően nem jelentenek húsbavágó problémát a magyar a társadalomnak, ellenben elég riasztóak ahhoz, hogy tereljenek. Ez a taktika sokszor még az elkötelezett baloldaliakat is Orbán mellé állította.

Kiemelten ügyelt arra, hogy mindenki kapjon valamit az államtól, mindenki érezze azt, hogy halad egy-két lépést előre. Az érdekeit érvényesíteni képes réteggel bőkezűbb volt, míg a periférián lévőkkel jelentősen szűkmarkúbb, sokszor érzéketlen, cinikus.

2017-ben támadás indult a civil szervezetek ellen. Mozgatója többek között, hogy ezek a tudhatóan baloldali szervezetek aktívak a közügyek tekintetében, illetve munkatársaiknak élő, bizalmi kapcsolata van a társadalommal, ami lehetőséget nyújt a befolyásolásra.

Amikor társadalomról beszélünk, bármennyire is igyekszünk megragadni, egy idő után azt érezzük, valahogy mindig kicsúszik a kezünk közül, mert megszámlálhatatlan igazság érvényes egyszerre vele kapcsolatban. Orbán politikája szempontjából a legmeghatározóbb a magyar társadalom frusztráltsága, illetve apátiája.

A kommunizmus nemcsak uniformizált, de a versengés, a kiemelkedés lehetőségét is elvette, ellentétben a rendszerváltozást követő időkkel, amikor a szocialista ideológia helyébe a kor nagy mítosza, a sikert került. Mindezt akkor, amikor a melós munkahelyével együtt elveszítette önbecsülését, önazonosságát, amikor azt vágták az arcába, hogy nem beszél nyelveket, amikor az orra előtt büntetlenül talicskázták ki az országból a pénzt, miközben a vízcsapból is az folyt, hogy a demokrácia azért nagyszerű, mert mindenkinek egyenlő esélyeket, egyenlő jogokat biztosít, ami lefordítva nem jelent mást: kudarcainak okát önmagában kell keresnie. A nagy álom, a Nyugat, a demokrácia, már nem is olyan kívánatos sokak számára. A régi időket már nemcsak a hajdani fiatalság szépíti meg: „Ott mindenkinek megvolt a helye. Fent megmondták, hogy mennyibe kerülhet a kenyér.”

A magunk mögött hagyott évtizedekben a magyarság meghatározó élménye volt, hogy ismét rádöbbent a „történelem igazságtalanságára”: „Minket mindig átbasznak.” „Mind egykutya.” „Hülyének nézik az embert.” Ezekből lassan felismerni vélte a „dolgok rendjét”, és azt, hogy semmi sem indokolja, hogy ezek megváltoztatásában bizakodjon.

Athur Honegger és Paul Claudel, Johanna a máglyán című oratóriumában Johanna kérdést intéz a bíráihoz: Ha az ördögökben hisztek, az angyalokban miért nem? Orbán Viktor politikájában nincsenek angyalok, nincs bizalom, nincs nagyvonalúság, nincs szépség, elegancia, teremtő képzelet. Magyarország miniszterelnöke csak az ördögökben hisz: kifárasztásra játszó konszolidációját a frusztrációra, kiábrándultságra, gyűlöletre, tudatlanságra, a megalkuvásra, a gyengeségre, az ember méltóságát semmibe vevő manipulációra építette. Miért? Mert rossz következtetéseket vont le a rendszerváltoztatás történéseiből, tapasztalataiból, a vereségekből, a győzelmekből, a sérelmeiből.

Az anyagmozgató útja körbeér

Abraham Lincoln 1847-ben kezdett igazán érdeklődni a politika iránt, és 1860-ban lett a Republikánus párt elnökjelöltje, majd 1865-ben merénylet következtében meghalt. Lincoln mindössze tizenhárom évet töltött aktív készülődéssel, és öt esztendő alatt levezényelte a polgárháborút. A máig büszkén emlegetett, csatározásokkal teli magyar reformkor (1825-től 1848) huszonhárom évet ölelt fel. 1945-1951, a II. világháború vége és az Európai Szén és Acélközösség létrehozásának dátuma. Otto von Bismarck, a Vaskancellár, 1862-től 1871-ig Poroszország miniszterelnöke, majd 1890-ig a Német Birodalom I. kancellárja. Huszonnyolc éves mérlegében többek között benne van, egy győztes háború, a Német Birodalom egyesítése, a szociális, és egészségügyi, és oktatási feladatokat is ellátó modern állam, és az európai alkotmány megteremtése. Az 1929-es nagy gazdasági világválságot követően a Franklin D. Roosevelt nevével fémjelzett New Deal 1933-tól mindössze 1939-ig tartott. A Fidesz, és a tőle elválaszthatatlan Orbán Viktor politikai pályája harminchét évvel ezelőtt 1985-ben indult, ami hosszú időnek számít a politikában, főleg, hogy ez idő alatt tizenhat évet töltöttek kormányon, ebből három ciklust kétharmados többséggel. Amit erről most, és itt elmondhatunk, hogy képtelen volt meghaladni a régi bűnöket.

Kormányzása alatt továbbra is menetszélnek hazudják a huzatot.

A szekértáborok közötti árkok mélyebbek, mint valaha.

A megélhetéshez, az előrejutáshoz egy munkahely még mindig kevés.

Az átlagos nyugdíj nevetségesen kevés, euróban kimondani egyenesen kínos.

A háború okozta válság rávilágított arra az ősi bölcsességre, amelyet a legkevésbé körültekintő közgazdászhallgató is tud, „hogy egy összetett pénzügyi termék értéke, sosem szárnyalhatja túl leggyengébb összetevőjének értéket, mint ahogyan a lánc ereje is megegyezik a leggyengébb szem erejével”. A magyar gazdasági csodáról kiderült, hogy lufi. A sokszor hangoztatott, a gazdaság szempontjából fontosnak tartott magyar nagytőkések nem nőttek fel a rájuk osztott szerephez.

A morális válságból, amiről Sólyom László 2006-ban beszélt, nem sikerült kilábalni az országnak, ellenkezőleg, még mélyebbre kerültünk.

A Kopp Mária által oly sokat emlegetett anómiás, értékvesztett állapoton jottányit sem sikerült javítani. Több százezer honfitársunk mentálisan alkalmatlan munkára.

A magyar társadalom magára maradt. Nincs ellenzéki politika, nincs a szekértáborokon felülemelkedni képes értelmiség, amelyik hangot adhatna szorongásainak, felháborodásainak, tiltakozásainak.

A magyar sajtó nem képes többé eleget tenni feladatának, előmozdítani a szembenézést, a megértést. Ehelyett élvezi kényelmes szerepét, és rendületlenül gyártja a valóságot, amit a közösségi média hatványra emel.

A piac mindenhatóságába, a haladásba, a globalizációba vetett hitet a 2008-as válság számolta fel végérvényesen, és nincs helyette semmi, ami mentén elképzelhetnénk, várnánk és vágynánk a jövőt.

Amikor egy ember elindul a lejtőn lefelé, első lépésként elhagyja azokat a barátait, akik figyelmeztetik arra, hogy nem jó úton jár, és elkezdi azok társaságát keresni, akik nem szapulják, akik megértik, biztatják. Orbán Viktor is megtette a hasonló lépéseit, maga mögött hagyta azokat a dolgokat, és támogatóinak azt a részét, akik visszaránthatták volna. Mára túljutott a lejtőnek azon a pontján, ahonnan visszafordulhatna. Döntéseit nem szabadon hozza meg, Magyarország miniszterelnökét a szükség mozgatja. „Tíz ezrelék esélyt sem adhat másnak, mert ha leváltják, az nem sima kormányváltás lesz, hanem földindulás.” Nem véletlenül költöztek Orbán Ráhelék a 2022-es választások előtt néhány hónappal Marbellára, és nem véletlenül beszél a miniszterelnök 2060-ig tartó kormányzásról.

„…a hatalmat tartósan birtokolni csakis két eszközzel lehetséges: vagy a vezetésre jogosító szellemi és erkölcsi fölény tekintélyével és erejével, vagy a rendelkezésre álló hatalomnak erkölcstelen alkalmazásával, amely a korrupció szelídebb, de nyilvánvalóbban erkölcstelen formájában éppúgy megjelenhet, mint az alattvalókat iga alá kényszerítő, nem kevésbé erkölcstelen erőszaknak képében. Ha a vezetőben az önként követett természetes szellemi és erkölcsi fölény hiányzik, akkor a hatalom megtartása céljából szükségképpen csak két eszköz áll rendelkezésre: egyik az alattvalók megrontása félrevezetés vagy megvásárlás útján, másik a tartós félelemgerjesztés által kicsikart hódolat az uralomban ülő iránt. Akik a vezetésre jogosító fölénnyel akár tehetségük elégtelensége, akár jellemük züllöttsége okán nem rendelkeznek, azok: ha a hatalom megszerzésében nem is, de megtartásában már kizárólag a korrupció vagy az elnyomás fegyverét alkalmazhatják, mivel az emberi természetben van, hogy tartósan és önkéntesen csakis a kiválót és a vezetésre alkalmasat tudjuk követni. Az illetékességnek, hogy a hatalmat megszerezze és megtartsa, csupán arra van szüksége, hogy fölismerjék, mert ha fölismerték, már el is ismerik. Az illetéktelenségnek azonban, hogy a hatalmat megszerezze és megtartsa, – megfordítva, elsősorban és múlhatatlanul arra van szüksége, hogy föl ne ismerjék, viszont elismertesse magát. Az illetékességet, mint vezetésre jogosultat abban a pillanatban követik, mihelyt fölismerik, mert nála a fölismerés azonos az elismeréssel. Az illetéktelenséget viszont csak addig a pillanatig követik, míg föl nem ismerik, mivel nála a fölismerés azonos a leleplezéssel, vagyis a megtagadással. Nem véletlen tehát, hanem logikus eljárás az a politikai harcmodor, amely a kiválóság és az illetékesség ellen mindig a rágalom fegyverét használja, míg a demagógia és az illetéktelenség ellen a leghatékonyabb harci eszköz a leleplezés. Az a puszta tény, hogy követnek valakit, akár önkéntesen is, még semmit sem bizonyít illetékessége mellett. A demagógot önként követik, de csak addig, amíg le nem leplezik, és a demagóg szükségképpen csak erkölcstelen eszközökkel foglalhatja el és tarthatja meg a kormányszéket.

Minthogy tehát a hatalom helyes gyakorlásához szükséges szellemi erőnek hiánya már egymagában és szükségképpen arra kényszeríti a hatalom birtokosát, ha tartósan a kormányszéken akar ülni, hogy a korrupció vagy az elnyomás eszközét alkalmazza alattvalóival szemben, – nem térhetünk ki annak a következtetésnek igazsága elől, hogy a szellemi illetéktelenség az uralomban nemcsak szellemi színvonalsüllyedéssel, hanem erkölcsi elaljasodással is jár. Fölösleges itt megemlítenünk azokat a lehetőségeket, amelyekben a közhatalom kicsinyes egyéni érdekek vagy kedvtelések szolgálójává alázódik. Ezekben az esetekben nem elsősorban szellemi, hanem inkább erkölcsi alkalmatlansággal állunk szembe.”

(Barankovics István: A tömegek lázadása és az uralmi illetéktelenség)

Fotó: Facebook