2011-ben történt, hogy Dzsudzsák Balázs napi 2,7 millió forintért leszerződött a Szulejmán Kemirov tulajdonolta Anzsi Mahacskala futballcsapatához, ahelyett hogy a kevesebbet fizető, de karrierje szempontjából előrelépést jelentő francia Lille ajánlatát fogadta volna el. Dzsudzsák döntését követően akkora volt a felháborodás, hogy jó pár napig első helyen tárgyalta az ügyet a magyar sajtó. A szurkolók keresetlen szavakkal küldték el a labdarúgót melegebb éghajlatra, a futballista pedig értetlenül fogadta a fejére zúduló haragot és megvetést.

Miért kísérte fújjolás Dzsudzsák útját egészen Dagesztánig? Nem a napi közel hárommillió forint miatt, hanem mert az Istentől kapott tehetségét „aprópénzre” váltotta, mert

csak magára irányuló vágyai voltak, és figyelmen kívül hagyta a szurkolók, a közösség álmát, amiben egy Isten háta mögötti nyírségi faluból induló magyar fiú eljuthat Európa valamelyik topcsapatába, s a televízió közvetítéseiben irigyelve nézett zsúfolt stadion zöld gyepén, világsztárokkal rúghatja a bőrt.

A fiatal futballista a vita hevében feltette a kérdést, ami még a leghangosabb kritikusokat is lehűtötte: Ki az az, ember, aki képes lenne ellenállni ekkora összeg csábításának, tudva, hogy azzal még az unokái jövőjét is bebiztosítja?

Charles Ferguson Bennfentesek című dokumentumfilmje 2011-ben nyerte el az Oscar-díjat, amelynek odaítélésében nemcsak az érzékeny témaválasztás, a 2008-as pénzügyi világválság és annak tragikus következményei, az életünkre gyakorolt hatásai játszottak jelentős szerepet. A történetmesélésen túl a rendező megszólaltatta a válság felelőseit is, szembesítve őket cselekedeteik következményeivel, és ezzel Ferguson félelmetes igazságról rántotta le a leplet. Több mint tízmillió ember vesztette el az otthonát, munkáját, megtakarításait, és nem valami világméretű összeesküvés vagy vízió oltárán áldozták fel az életüket, hanem néhány tucat ember beteges méreteket öltött vágyaiért: a szemérmetlenül magas bónuszok, a kivételesség és a felsőbbrendűség tudata, a luxus utáni sóvárgás, a kapzsiság következményeibe haltak és nyomorodtak bele. Mindezek után a felelősök megdöbbentő érzéketlenséggel hárítottak, vagy rájátszottak szimpátiánkra és szemlesütve hibának nevezték a történteket, végtére is ők nem tettek semmi rosszat, csak a profitot növelték. És nem azt gondoltuk eddig, hogy ez a részvényesek és az egész társadalom érdeke? A gazdaság, a növekedés motorja?

A válság kirobbanását követően az Egyesült Államok kongresszusának bizottsága meghallgatta Alan Greenspant, aki 1987–2006 között a Federal Reserve legbefolyásosabb embere volt, és az objektivista mozgalom lelkes híve. Stefano Zamagni Fösvénység című könyvében szó szerint idézi az üzletember szavait: „… közülünk azok, akik hitelintézeteik saját érdekeit tartották szem előtt, hogy a részvényesek tulajdonát megvédjék – különösen én – most a sokkoló zavarodottság állapotában vannak. (…) Hibát követtem el, amikor azt feltételeztem, hogy a bankok és a többi kezelő saját érdeke lehetett volna a részvényeseink legjobb védelme.”

Az Alan Greenspan által említett objektivista mozgalom az Egyesült Államokba kivándorolt orosz filozófus és író, Ayn Rand nevéhez fűződik. Ayn Rand 1957-ben megjelent regénye, a Veszett világ, és az önzés erényét méltató tanulmánya, új vonatkozási pontokat jelölt ki a politika és a gazdaság számára. A mozgalom forradalminak ható gondolata, miszerint a racionális önérdek követése nemcsak, hogy jó, de a visszatartására irányuló mindenfajta kísérlet káros, mivel az önérdek kiváló teljesítményekre sarkallja az embert, és növeli önbecsülését, nem egyedülálló a történelemben, hiszen az önzés méltatása többek között felbukkant már a 11. században a távolsági kereskedelem virágzásának idején vagy a 17. században többek között Mandeville Méhek meséje című munkájában is.

Mandeville azt vallotta, a bőségnek ára van. Szenvedélyeink, bűneink, mint az irigység, az önimádat, az önzés, a kapzsiság valójában fejlődésünk, gyarapodásunk motorjai. Ha gazdag és elégedett társadalomra, nagy és irigyelt nemzetekre vágyunk, nem tetszeleghetünk tovább az erkölcscsősz szerepében, mert az erényekkel csak kisigényű, örök lemondásra ítélt társadalmat lehet felépíteni. „Az ember tehát igyekezzék csak bátran minél nagyobb vagyonra szert tenni, hiszen ez a magasabbrendűség félreérthetetlen bizonyítéka.”

A jóléti államok középosztályának rohamos elszegényedése, a harmadik világ exodusa, a hatalmas vagyonok, amelyek egyáltalán nem állnak egyenes arányban a teljesítménnyel és a termelékenységgel, az egyenlőtlenségek botrányos megnövekedése a jövedelmekben nem történhetett volna meg az önzés, a nagyravágyás, a kapzsiság hitelesítése nélkül. Ha több száz évvel ezelőtt nem kap vezető szerepet világunkban a pénz, a vagyonosodás.

A nyolcvanas évektől 2012-ig huszonegyezer milliárd dollár vándorolt ki az országból titkos svájci bankszámlákra, különböző adóparadicsomokba, és csak az Isten a megmondhatója annak, hogy mennyivel növekedett tizenkét év elteltével ez az összeg 

és mennyire rúghat, ami máshol csücsül, ami az orrunk előtt sasszézott kastélyokba, jachtokba, luxusautókba, szállodaláncokba, folyton növekvő négyzetméterekbe, vagy egyszerűen csak elnyelte valamelyik hasznavehetetlen, nagy projekt, úgy, mintha sosem lett volna. Mire ment az ország ezzel a rengeteg pénzzel? „Mintha milliárdokból egy fészert építettünk volna a kert végébe.”

Az ember nem egy értékek nélküli, üres világba születik bele, hanem olyan dolgok és személyek világába, amelyek értékesek a számára: a család, a bajban segítségünkre siető barátok, az öregedő fejjel is emlegetett tanító néni, aki elsőként hitt a tehetségünkben, a ház melletti kis erdő, ahová bandázni jártunk. Ezek az értékek nem egyformák; egyik drágább, magasabban áll, fontosabb az ember számára, mint a másik. A klasszikus felfogás háromféle értéket különböztet meg: a hasznos jót, a gyönyörkeltő jót és a tisztes jót. A pénz utáni vágyakozásunk a hasznosság kategóriájába tartozik, mert általa sok mindent megszerezhetünk. Az értékeket azonban nem a hasznosságuk és nem is az élvezetek okán kívánjuk, hanem önmagukért.

Az érzelmi gazdagság, a hűség, a bizalom az emberi természet egészét érintik és legbensőbb világához tartoznak, de hozzáférni, megszerezni csak szabad választásokkal, döntésekkel lehet. Mitől lett a pénz napjainkban olyan értékes, hogy a kedvéért le akarunk mondani arról, hogy becsületesek, igazságosak és jók legyünk?

Mert a pénzzel mások fölé emelhetjük magunkat és érvényt szerezhetünk akaratunknak, vágyainknak, mert akinek pénze van, nem vár éveket egy porckorong-műtétre, és befolyással bírhat olyan dolgokra is, mint a gazdaság, a kultúra, a politika. A gazdagság, ahogyan Adam Smith közgazdász a modern kor jelszavát megfogalmazta, előnyökkel jár, kiváltja mások csodálatát, megbecsülését, jómódot teremt, ami egyenlő a boldogsággal.

A pénz kivételes eszköz, hiszen állandóan és azonnal és mindenben az ember rendelkezésére áll. Ez adja hasznosságát, végtelen hatalmát, ezért szereti, ezért gyűjtögeti megállás nélkül a fösvény, és ezért nem szereti, ha a pénze megszilárdul, ha valami olyan dologra kell kiadnia, olyan dologba kell befektetnie, ami nem azonnal terem vagy aminek haszna nem pénzben mérhető. Erre a hasznosságra vezethető vissza az az eufória is, ami napjainkban a pénz csilingelését kíséri, ami lehetővé tette, hogy a pénzt önmagáért és önmagában célnak tekintsük, és elfelejtsük azt, hogy mire is való.

Stefano Zamagni Fösvénység című könyvében azt írja, hogy a vágy nem puszta érzet, mely valamiféle fiziológiai állapotban, illékony érzelemben nyilvánul meg. A vágy voltaképpen hiányérzet, egészen pontosan azt jelenti, a csillagok hiánya, és ezek a betöltetlenségek egyenesen űzik és hajszolják és cselekvésre késztetik az embert: tanulásra, az orvosi diploma megszerzésére, egy galéria, egy antikvárium megnyitására, egy hegedű megvásárlására.

A fösvénynek azonban olyan vágya van, ami nem betölthető. Az ő vágya nem képes megtörténni, ami állandó nyugtalanságra, örök éhségre, örök gyűjtögetésre ítéli őt.

A híres tőzsdeguru, a magyar származású André Kostolany egyik könyvében említést tesz egy régi pesti anekdotáról, ami egy gyilkos bírósági kihallgatását meséli el. Amikor a bíró megkérdezte a gyilkost, hogy „Miért kellett azért a két pengőért kioltani egy ember életét?”, a bűnös azt felelte, „Lassacskán több is összejöhetett volna”.

Voltaire a fösvénységgel kapcsolatban beszűkült értelemről írt, egy olyan észről, amit csapdába ejtett a szerzés, a birtoklás szenvedélye, megfosztva ezzel az embert attól a képességétől, hogy felismerje, vannak dolgok, amik értékesebbek megszállottsága tárgyánál.

A pénz legnagyobb veszélye abban rejlik, hogy egységesít, és ha minden ember, minden teremtett dolog értéke és hasznossága ezzel az egy dologgal mérhető, akkor igaza lesz Lázár Jánosnak, akkor „mindenki annyit ér, amennyije van”. Akkor egy gazdag emberről azt fogjuk gondolni sokkal értékesebb, mint egy segédmunkás vagy egy csóró pedagógus. A gyerekeink példaképe a brókerbotránnyal elhíresült, de kőgazdag Kulcsár Attila lesz. Az utánunk jövő nemzedék, a természet kényes egyensúlya kevesebbet ér majd számunkra, mint a Föld belsejében található óriási profitot ígérő nyersanyagok. A szépirodalom, a művészetek, a lassan beérő kutatások, a „romkocsmákban merengő” fiatal, a kis kacsaúsztató a falu végén, ami csak arra jó, hogy a lábunkat belelógassuk egy nyári délutánon, mind-mind értéktelen, haszontalan dolgokká válnak, mert nem termelnek, nem hoznak azonnali hasznot.

Jó ha egy kormány támogatja, ösztönzi a gyerekek születését.

De egy értékek nélküli világban milyen könyvet adunk majd gyermekeink kezébe? A Huckleberry Finn kalandjait vagy az önzés erényét méltató tanulmányt? Mire neveljük, mire tanítsuk őket? Jóságra? Bizalomra? Igazságra? Bátorságra? Valóságos lúzer lesz az önzés mozgatta világban.

A kereszténység első évszázadaiban, egészen a Római Birodalom bukásáig, a fösvénységet tartották minden baj gyökerének, és amikor Júdás alakjáról beszéltek, főként a féktelen birtoklási vágy és az árulás közötti kapcsolatot ecsetelték. „Még az anyjukat is eladnák egy forintért.”, „Nem számít ezeknek se Isten, se ember.” mondogatjuk, amikor azt látjuk, hogy valakinek a pénz mindennél többet ér, amikor feladja, elárulja az Istentől kapott tehetséget, lemond műveltségről, bátorságról, szépségről, a teremtett világ gazdagságáról.

Az ember kötelékekben él – család, barátok, munkatársak, a közös sors, a közös örökség, a közös értékek, hobbik mentén kovácsolódott társaságok –, ami arra rendel bennünket, hogy ne „önmagunkat szerető magánzók legyünk”, hanem vágyakozzunk a másik után, és azt akarjuk, hogy a többiek is vágyakozzanak utánunk. A közösség nem csak azért értékes, mert fenntartja a rendet, és szavatolja biztonságunkat, hanem mert a találkozásaink, örömeink színtere is, folytonosságunk, fejlődésünk letéteményese, és rajta keresztül vezet az út személyes kibontakozásunkhoz, mert az embernek nemcsak eredete közös, de rendeltetése is, melyet egyedül senki sem képes véghezvinni. A vagyon, a pénz azonban könnyen elfeledteti a kölcsönösség mibenlétét, mert elhiteti velünk, hogy nincs szükségünk mások tapasztalatára, tudására, képességeire, „nem kell a nyakunkba venni a közösség igáját”, mert a többiek nélkül is remekül boldogulunk.

Amikor Dzsudzsák Balázs elszerződött az Anzsi Mahacskalához, árulást követett el.

Minden képessége meglett volna ahhoz, hogy egy-két évvel később valamelyik nagy csapatban játsszon, és még annál is több pénzt keressen, mint amit a dagesztáni csapatban kapott, de ehhez hinnie kellett volna a jövőben és önmagában. A történet, amit a futballista írt nem sikerült szépre. A végén elmaradt a happy end, mert a szereplőről bebizonyosodott, hogy kapzsi és gyáva volt.

A magyarok nem kapták meg a hőst, akire olyan nagyon vártak, akit sörözés közben százszor is fel lehet emlegetni, aki ötven év múlva is ott virít a fiúk szobájának a falán, mert olyan kitartóak, olyan bátrak, olyan nagy futballisták szeretnének lenni, mint ő. Dzsudzsák Balázs örömében, amit a hatalmas vagyon megszerzése jelentett számára, nem tud osztozni a közösség, legfeljebb csak felháborodni, irigykedni képes, amikor a labdarúgó kérkedik a vagyonával, mert megbecsülés híján, csak ennyi maradt neki.

Az ember csak önmagát, adottságait, tudja pazarolni, és azokat az álmait, amelyek után a többiek is vágyakoznak, amelyekben a többiek is lehetőséget látnak arra, hogy képességeiket kamatoztassák. Mi történt volna, ha a magyar labdarúgó a másik utat választja? Mindannyian gazdagabbnak éreznénk magunkat, mert kaptunk volna valamennyit a tehetségéből, a sikereiből, osztozni tudtunk volna az álmaiban.

Pár hónappal ezelőtt Bige László, az ötven leggazdagabb magyar egyike, Gulyás Márton vendége volt a Partizánban. A műsorvezető egyik kérdésében azt firtatta a vagyonos vállalkozótól, jó-e Magyarországnak, ha ennyire gazdag emberei vannak? Bige válasza kurtán furcsára sikeredett, mert elindult onnan, hogy a régi arisztokrácia támogatta a művészeteket, a kultúrát, majd ugorva egy nagyot közölte, ma senki sem megy művésznek, mert a művészek éhen halnak. Gulyás Márton nem vonta le a válaszból a következtetéseket, nem szembesítette Bigét azzal, hogy valójában mit is mondott, ennek ellenére mindenkinek átjött a lényeg: a mi gazdagjainknak esze ágában sincs pénzt adni kultúrára vagy bármi másra. Nem sokkal az interjú után keringeni kezdett Bigéről a hír: saját születésnapjára meghívta Rod Stewartot, és a bulira egymilliárd forintot költött.

Weiss Manfréd, Richter Gedeon, Ganz Ábrahám, nem kell ecsetelni a különbséget a háború előtti és a jelenkori elit között. Csepelen még ma is állnak a házak, amelyeket az Erdélyből és az ország különböző szegleteiből az Acél és Fémművekhez leszerződtetett tehetséges szakembereknek és családjaiknak építtetett az alapító. Leányvállalatok a világ valamennyi táján, kórházak, iskolák, egyetemi tanszékek, de még a Magyar Nemzet sem jöhetett volna létre, a Chorin–Kornfeld–Weiss nagytőkés csoport nélkül.

A mögöttünk hagyott tizenkét év alatt új gazdasági elit született, ami a jobboldal sokszor hangoztatott tételmondata szerint, „Mindannyiunk közös érdeke.”

A magyar társadalom harminc éve várja, hogy az a sok milliárd forint, amit a rendszerváltoztatás óta folyamatosan talicskáznak a közösből, „lecsorogjon a társadalomba”, de hiába, mert nem létezik olyan, hogy közös érdek, közös jót pedig harminc éve képtelenek vagyunk összehozni.

Az új elitet, akárcsak az előzőt nem a képességeik emelték a magyar társadalom fölé, az ő vágyaik betölthetetlen, önmagukra irányuló vágyak, ami kizárja, hogy csatlakozzanak másvalaki terveihez, hogy olyan célt tűzzenek ki maguk elé, amit a többiek is jónak gondolnak, amihez nélkülözhetetlen lenne a mások tehetsége, képessége. Bige Lászlónak, Mészáros Lőrincznek, Tiborcz Istvánnak, Kóka Jánosnak éppen elég, ha jó politikai kapcsolatai vannak.

Nagy Szent Vazul megelőlegezve a közjó fogalmát, a Vagyon jó felhasználása című művében azt írja, hogy az a kút, melyből az ember többet merít, könnyebben, és bőségesebben ontja a vizet. Annak a kútnak a vize, pedig amit nyugodtan hagyunk, megposhad, elapad.

Életünk egyik meghatározó momentuma, hogy az éppen hatalmon lévő politikai formációk a források közelébe csak egyetlen feltétellel engedték és engedik az embereket: megbízható legyen. Ezzel viszont minden dolgunk, – egészségügy, oktatás, gazdaság, kultúra, politika – kudarcra van ítélve, mert a pénz önmagában semmit sem ér. De legalább London tele van szerencsét próbáló magyarokkal, a fiókok ötletekkel, tervekkel, mert pénz nélkül nemigen lehet mit kezdeni velük, legfeljebb csak romkocsmákban álmodozhatunk egy olyan berendezkedésről, ahol szükség van ránk, ahol értékelik a képességeinket.

A kapzsiság már rég nem olyan, mint Dickens idejében. A művészek a mai kor fösvényét, ragyogó díszletek közé helyezik.

Az új Harpagon már nem kuporgat, hanem hajszolja az élvezeteket, két kézzel szórja a pénzét, de csak saját magára. Ő a Wall Street farkasa, a címlapokon mosolygó self made man, aki több részvénytársaságot is vezet. Hogy mit termel? Nem számít, csak „pénztermelő gépezetek legyenek”.

Ha ad is valamit, nem a jósága vezérli, azért ad, hogy jó színben tűnjön fel a többiek szemében, hogy a közösség félrenézzen, megbocsássa kapzsiságát, gaztetteit. „Az ő ajándéka voltaképpen egy alávető cserestruktúra, ami kötelezettséggé, viselkedési normává válik. Visszajuttatni a társadalomnak, náluk nem jelent többet, mint drága zakót venni a karácsonyi partira.”

Egyvalamiben viszont ugyanolyan maradt, mint a középkor vagy a polgárság fösvénye: megvetett, boldogtalan ember, mert az ember jólléte, jó közérzete két alkotóelemtől függ, melyek kiegészítik egymást, egyik a szerzésre jogosít fel, a másik az kifejezésre. Csakhogy a fösvény képtelen egyeztetni vágyait a többiekével.

Nemcsak a gazdasági elitnek, a magyar politikának is megvoltak és megvannak a maga Dzsudzsák Balázsai, akik Isten adta tehetségüket „aprópénzre” cserélték, lerázták magukról a közösség igáját. Az ő árulásuknak Dzsudzsákéval ellentétben nagyon súlyos következményei voltak, vannak és lesznek,

mert az a közösség, amelyben az emberek már nem találnak motivációt arra, hogy sorsukat összekössék, az a hanyatlás útját járja.

Képek:
Facebook