Amikor az Isten által ígért új világ reményét a haladás mítoszára cseréltük, az ember úgy érezte vágyainak semmi sem szab határt. Forradalmi eszmék, nagyratörő tervek, túlcsorduló érzések hevítették: liberalizmus, republikanizmus, anarchizmus, szocializmus, nemzetek ébredése, a technika eredményeinek köszönhetően a pillanat alatt kitáruló világ, és mindez szinte egyszerre. Lelkesedését táplálta, hogy a futószalagok elindulása egyre nagyobb tömegeknek tette elérhetővé a barokkosan díszített ágyat, amilyenben addig csak királyok hajthatták álomra fejüket.

A fogyasztói kultúrát a művészettörténészek a giccs korszakaként is szokták emlegetni, de korántsem köznapi értelmében. Hétköznapokban a giccshez többnyire a tákolmányokat, hamisítványokat, a vásári bóvlit és a silány utánzatot szoktuk társítani, holott valójában a giccs inkább létezési mód, semmint tárgy, sokkal inkább egy lelkiállapot, mely alkalomadtán tárgyakban ölt testet. Abraham A. Moles A giccs című könyvében azt írja,

a giccs a boldogság művészete, mert a dolgok méretre igazításával, az ember végre megkaphatja, ami után mindig is vágyakozott: a kandalló fölött porosodó Mona Lisa poszterén túl a tájékozottság, a fontosság, a kivételesség, a magabiztosság érzését.

A fogyasztás kultúrája évszázadok alatt étvágyunk csillapítására és fokozására számtalan dolgot kitermelt magából: tárgyakat, a boldog család hozzávalóit, a tökéletes élet receptjét, a siker és a gazdagság felé vezető utat, kéthetes nyelvtanulást, kreativitásunk, lappangó művészi énünk előcsalogatásának technikáit, kivonatolt regényeket és pár szavas üzeneteket.

A tragikus sorsú Florence Foster Jenkinst, a gazdag amerikai örökösnőt Meryl Streep keltette életre a Florence – A tökéletlen hang című filmben, amely kendőzetlen módon szembesíti a nézőt azzal, mi történik, ha valakire rászabják a világot, elszakítva ezzel a valóságtól. Az alapvetően szeretetre méltó Florence Foster Jenkins rajong a zenéért, és noha pocsék hangja van, minden álma, hogy ragyogó énekesnő legyen. Apja tisztában van lánya szerény képességeivel, így ellenzi művészi ambícióit, de második férjében a nő pártfogójára talál. A férfi megszervezi Florence fellépéseit, megrendeli a dicsérő hangú kritikákat és gondosan ügyel arra, hogy a beavatott hallgatóság előadás közben ne nevessen hangosan, majd a műsor végén felállva tapsolja meg a feleségét. A valóság akkor kopog be az ajtón, amikor a nő a sikereken felbátorodva a Carnegie Hallban kíván fellépni. Kétezer embert már képtelenség lefizetni, irányítani. Florencet nyílt színen nevetik ki.

A világ magunkhoz igazításával mértéket veszítünk. Azzal, hogy elérhetővé, komfortossá tesszük azt, amire vágyunk, nem csak a piramis lesz akkora, mint egy gyufásdoboz. A nagyságot, a példaképeket, a kimagasló tehetséget teljesítmény nélküli celebekre, felszínes influenszerekre, harmincmásodperces TikTok-hírességekre cseréljük, és úgy illesztjük Tapsi Hapsit a két mondatos hírek mellé, akár Lady Gagát vagy Jézus Krisztust a kulcstartóra. Többé nem kívánkozunk magasságokba, még Istent is a nappalinkba költöztetjük, hogy onnan vigyázza személyes jólétünket.

A kor, amiben élünk, hihetetlen gyorsasággal számolja fel a valóságot. „Mesévé lesz az egész világ”, amiben – történjék bármi – a boldogság kötelező. Nem érezhetjük rosszul magunkat, hiszen a „hús szaftos és ízletes,”, a „tudatlanság jó dolog”.

2010-ben az első kétharmados győzelem után a jobboldali értelmiség egyik meghatározó alakja, Kerényi Imre, a választás után lelkesedéssel telve mondta:„Most mi jövünk.” És valóban, feltárult a soha nem látott lehetőség.

A rendszerváltás utáni magyar jobboldal kezdettől fogva a nagyság bűvöletében él. Erre predesztinálták a történelmi elődök és a bizonyítási vágy. Az Esterházyn, Európa Kiadón, magyarán a Kádár-kor végi modern kortárs és underground kultúrán szocializálódott, Fidesz-alapító politikusoknak mindig is a baloldali kulturális elit volt a felettes énje. Az ő dicséretükre vágytak, mert titkon azt gondolták, hogy sajátjaik csupán szerény tehetséggel megáldott, lojális társaság. A lehetőségektől megfosztott, sokszor méltánytalanul lenézett jobboldali elit javarésze pedig az anyját is eladta volna azért, ha egyszer egyenrangú félként bánik vele a baloldali értelmiség. Egy ilyen hatalmas vágyakozással teli közösség nem csipcsup hétköznapi álmokat sző, hanem nagy, az egész világ csodálatára méltó tetteket, megrendítő alkotásokat.

A boldogság kultúrájának a lelkesültség mellett van egy másik arca is. Sergio Benvenuto a Jóravaló restség című könyvében azt írja a romantikáról, hogy „egy szenvedélyes kornak kevés a szépség, mert tele van túlcsorduló érzésekkel, így nem érheti be a szép tárgyak csodálatával; a fenségesre vágyik. Háborgó tengerekre, hegyomlásokra, naplementékre, cikázó villámokra, mindenre, ami aggodalommal tölti el, és sírásra készteti, amitől csontjait végigjárja a jeges, keserű fájdalom, egészen addig, amíg gondolatai el nem szakadnak a világtól, és renyhe meghatottságba nem süllyed, ami felszabadítja örökké feszülő lelkét. Vajon miért ez a nagy igyekezet a sírásra, szomorúságra? Miért akarna elszakadni a szenvedélyes ember az éppen csak kitárulkozó világtól?”

Lelkesültségünkkel miért jár kéz a kézben a frusztráció, az unalom, a lelki betegségek? Mert az örökkévalóságtól elszakadt ember a most viszonylagosságában akármilyen elszántsággal keresi a boldogságot, időről időre csalatkoznia kell. Bármelyik percben rossz irányba is fordulhat az életünk. Kudarcok, csalódások, betegség, halál: a felfedezésre váró valóság olyan félelmetes, hogy inkább feladjuk álmainkat és belemenekülünk saját, mesés világunkba és az unalomba.

Gulyás Márton egy HVG-nek adott interjújában

a jobboldal sajátos, dacból, dühből és keserűségből összegyúrt lelkiségét „bayeri bánatnak” nevezte, ami leginkább Csehov szereplőire, a csehovi világra emlékezteti az embert. Mi az, ami ezeket a nihilista, képzelgő szereplőket és a magyar jobboldalt összeköti? „Egy nesztelen, pusztító ambíció, egy olyan nagy terv, mely lényegében sohasem ölt testet, hanem örökké mardosó vágy marad.”

Csehov szereplői sohasem jutnak el Moszkvába, soha nem lesznek korszakalkotó nagy írók, mert nem mernek kilépni az ajtón, pedig minden, ami után sóvárognak, hírnév, megbecsülés nem a nosztalgiában, nem a dicső múltban, hanem odakint a jelenben várja őket. Így nem marad számukra más, mint a bennük keletkezett üresség betöltésére szolgáló rögeszmésen végzett dolgok sokasága, a „saját önös érdekek szolgálata; a biztonság, a kényelem bálványozása,” a teázgatás, a kellemesen borzongató világvége-hangulat a cseresznyefák alatt. „Ebben a világban már kiszáradtak a közös utópiák, és úgy tűnik, hogy néhány ember számára csak az egyéni utópia marad: a siker, a hírnév, ragaszkodás a napi rutinhoz, a komforthoz, ami finom ételeket, lakást, kellemes érzéseket biztosít.”

Tizenhárom méteres Miska huszár, éneklő és táncoló Magyarország, nagytőkések, akiken titkon vagy nyíltan az egész ország röhög. Műsorvezetőből lett agyontámogatott producer, aki eldöntötte, hogy készülő történelmi filmjében benne lesz a katarzis. Énekes, aki író is szeretne lenni. Politikus, aki költői babérokra is tör. Miniszter, aki minden reggel távcsővel kémleli a jövőt. Miniszter, aki nagy királyok szétszóródott csontjait kutatja. Forradalmak, ahol nem süvít a puskagolyó, amit kockázat nélkül, kényelmes székekben ülve, plakátokkal vívunk. Történelmi párhuzamok lázas keresése, a múlt díszleteivel telepakolt terek. Az elnök emberei és a House of Cards című sorozatokon csüngő politikacsinálók, akik lázasan igyekeznek úgy mozogni, beszélni, mint Leo McGerry vagy Frank Underwood. Sorskérdéssé tett labdarúgás, drága pénzen, drága helyeken felújított pajták, ahol drága emberek esténként vissza akarják adni az egyszerű népnek azt a kultúrát, amit ápol ugyan, de már régen maga mögött hagyott. Naponta posztolt győzelmi jelentések. Két szavas üzenetek. Szépen gyarapodó bankszámlák, óriásira duzzadt magánvagyonok. Jövőkép, amiben mindenkinek megvan a pontos helye, ahol édes kényelemben, babusgatások közepette telnek a napok, mert nincs semmi újdonság, nincsenek idegenek, sem problémák, csak derék legénykék meg leánykák, akik boldogan sétálnak le és fel az utcákon.

Harminc évre vagyunk a rendszerváltástól, mögöttünk tizenkét év kétharmados kormányzás… Miért csak erre a leszűkített, komfortosra gyártott világra futotta? Miért a nagy lelkesedés? Miért a frusztráltság, az unalom? Miért érezzük még mindig a testet ölteni képtelen vágy szüntelen ostromát?

A valódi nagyság természeténél fogva felforgat, mert összeütközésbe kerül a világgal, mert meg akarja haladni azt, mert nem tűri a középszer szorítását.

A nagysággal együtt járó bizonytalanság, megrázkódtatás a politika számára nem kívánatos, mert számára elemi érdek a nyugalom, az esetlegességek kiszűrése. A nagyság gyönyörű, de félelmetes is egyben: darabokra szedi, többször is megöli az embert. Ki vágyna korunkban erre a sorsra? Erre a magányra? Ki az az őrült, az a szent, aki ki mer lépni a felfedezésre váró világba?

Mindannyiunk tragédiája, hogy az elmúlt tizenkét évben nagyon sok igazságot kimondtunk, de csak félig, és a következtetéseket nem mertük levonni, hogy életünk tele van olyan problémákkal, megoldandó feladatokkal, el nem mondott történetekkel és be nem mutatott sorsokkal, amelyek átgondolásához, feldolgozásához, megjelenítéséhez képességekre és bátorságra lenne szükség. Nekünk, magyaroknak, nem kell messze menni ahhoz, hogy elképzeljük a jövőt. Elég a kommunizmusra, a rendszerváltás zsákutcáira gondolnunk, hogy tudjuk, hiába minden erőlködés, hiába a mesés világ, hiába a beton, az impozáns épületek, a pénzzel kitömött intézetek és megmondóemberek: megint kilátástalannak látszó helyzetbe kerültünk, aminek a végén vélhetően most is a valóság fogja ránk rúgni az ajtót.

Fotó:
Miska huszár szobra (Facebook)