2022. jún 20.

A történelem, a bűn, a hatalom és a...

írta: Timur Jora
A történelem, a bűn, a hatalom és a...

2mozes.jpg

Amikor Mózes népével Jerikóhoz érkezett, felment a várossal szemközti Nébó hegyére, ahol Isten megmutatta neki az országot, amit Izráel fiainak ígért, majd így szólt: „Megnézheted saját szemeddel, de oda nem jutsz el!” Vajon miért nem adatott meg Mózesnek az öröm, hogy az ígéret földjére lépjen? Miért nem engedte neki az Úr, hogy annyi szenvedés után részese lehessen az új világnak? Miféle igazságra akart ezzel tanítani Jákob Istene?

A nagy társadalmi átalakulások kétféle módon mehetnek végbe. Egyrészt a tömeg akaratával és beleegyezésével, amikor a természete szerint lomha, nehezen mozduló sokaság már rendelkezik egyféle vágyakozással egy új rendre, ezért rátermett vezetők segítségével könnyen mozgásra bírható, mint a magyar rendszerváltoztatás esetében, és előfordulhat, hogy a „kiválasztott”, akárcsak Szent István vagy Abraham Lincoln, korán érkezik, mert a sokaság egy jelentős része még nem érti, nem akarja az újat. Ilyenkor a változások a tömegek ellenében mennek végbe.

Történjék bár így vagy úgy, a vezetőknek rendelkezniük kell bátorsággal ahhoz, hogy döntéseiket meghozzák, majd utána szembenézzenek a következményeikkel: a nagy átalakulásokkal kéz a kézben járó szenvedéssel, veszteségekkel, a megtört életekkel. Több ez, mint felelősség, amit akár büszkén vállalhatunk vagy elháríthatunk:„az emberi lélek legmélyéről származó, őseredeti, megvesztegethetetlen valami szólítja meg itt közvetlenül az erkölcsi tudatot, egy olyas valami, ami fölött az embernek semmilyen hatalma nincs”.

A Christopher Nolan rendezte Batman-trilógia egyik jelenetében Joker, miután felgyújtott maga körül mindent és legyilkoltatta ellenségeit, elégedett vigyorral adta ki a parancsot: „Jöhet a télapó!” Mit dörgölt ezzel Joker a maga cinikus módján az orrunk alá? Azt, hogy milyen szánalmasak, nevetségesek vagyunk, hogy világunk már csak ilyen, a télapóért, a rég óhajtott szebb és jobb világért „be kell mennünk a vipera fészkébe”, halomra kell gyilkolni egymást, hogy aztán újrakezdjük az egészet. Ha végignézünk az emberiség történelmén, könnyen azt hihetjük, Jokernek igaza van, mert valóban olyanok vagyunk, akár egy szép, nagy család, ahol mindegyik generáció minden egyes tagjában van valami közös létalap, ami ismét és ismét hajlamossá tesz bennünket a bűnre: az önzésre, az irigységre, kapzsiságra, pöffeszkedésre. Joker azonban egyvalamit nem vett számításba:

a bűn mélyén mindig a hiány található, és itt nem az emberarcú forradalmakra kell gondolni, hanem indíttatásainkra, akaratunkra, ami mindig a jóra irányul.

Egy igazságtalan világban felébred bennünk a vágy az igazság után, ha nem tudjuk kibontakoztatni képességeinket, szabadságra áhítozunk, és bizalomra ott, ahol körbevesz minket a gyanakvás, s ha döntéseink, tetteink nyomán el is vétjük céljainkat, szerencsés esetben képesek vagyunk azt felismerni, orvosolni, képesek vagyunk részvéttel fordulni a bűnösök felé.

Van-e helye a bűnről való elmélkedésnek a mai magyar közbeszédben? A bűn ragályos – mondják nemcsak a teológusok, de a társadalomtudósok is. Képes „megfertőzni nemcsak az elkövető, de a családja és tágabb környezete életét is, a gazdaságot, a politikát, a kultúrát, a társadalom egész struktúráját.” A szegénység, a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, gazdasági válságok mélyén mindig a kapzsiság ücsörög, míg az irigység a legszebb, legkedvesebb, legféltettebb értékeinket is elpusztítja, és az önhittség, az istentudat képes a legjobb, legokosabb emberből is ostoba vagy akár véreskezű diktátort csinálni.

A bűn, akárcsak világunk és benne minden dolgunk, sokat változott az idők során. Napjainkban nem egyéb viselkedési hajlamnál, evolúciós parancsnál vagy az agyban lejátszódó kémiai folyamatoknál. „Önzés nélkül nem maradnánk életben.” „Az erősebb mindig megeszi a gyengéket.” „A másik véleményének, érdekeinek szem előtt tartása pusztán csak gúzsba köti vágyainkat, gátolja kiteljesedésünket.” Nem csoda, hogy önsegítő könyvektől vagy a pszichiáterektől várjuk a segítséget, mert eltúlzott vágyaink sehogy sem bírnak testet ölteni. Elena Pulcini szavaival élve korunk társadalma nem más, mint elegáns szélhámoskodás, alakoskodás, mert zabolátlanul mégsem lehet szélnek ereszteni a vágyainkat, hiszen mi lenne akkor, ha mindenki szabad folyást engedne a benne lakozó önzésnek, a hiúságnak, a mohóságnak, az irigységnek és a nagyravágyásnak? Ahhoz, hogy a többiek leboruljanak vágyaink és elképzeléseink előtt, szenvedélyeinket alaposan kell elrejteni.

Jó pár évtizede annak, hogy a világ szerencsésebbik felén erényt kovácsoltak az önzésből, és az önérdek kezdte meghatározni a gazdaságpolitikát, azt gondolva, ami jó az egyénnek, előbb vagy utóbb hasznára lesz az egész társadalomnak. Így történhetett, hogy „a siker, a hatalom, a pénz, a saját fontosságunk tudata valóságos fétissé emelkedett”. Laura Bazzicalupo úgy mondja, nagyság és bukás régen az egyén sorsa volt, mert korlátokat átlépni, alkotni, valami újat teremteni nagy tettekkel, az Istentől kapott tehetséggel lehetett. Korunk embere már nem kémleli a magasságot, az ő felemelkedéséhez nincs szükség kivételes tettekre, bátorságra, égből kapott ajándékokra, mert ami neki kell, itt a földön megszerezhető. „A törvényeket nem azért rombolja le, mert vonzza őt a felülírhatatlan valóság, hanem hogy irányításával új valóság, új igazság szülessen. Vele kapcsolatban már nem lehet többé botlásról, a létezés bűnéről beszélni, mert ésszerű, tudatos tervezésről, a hatalom vétkéről van szó.” Ennek az önhittségnek rajongókra, követőkre, divatokra, ideológiákra van szüksége.

A gőgnek ez az átalakulása nemcsak azt tette lehetővé, hogy az önhittség egy egész közösség bűne legyen, hanem azt is, hogy a középszer, a butaság, a gonoszság a rajongótábornak köszönhetően felemelkedjen.

Annyit mondogattuk, hogy közhelynek számít a szegénységet a bűn melegágyaként emlegetni, miközben a másik végletről alig ejtünk szót. Pedig ha valamiből túl sokat birtokol az ember, az éppen úgy kísértésbe viheti, mintha szűkölködne.

Nicolai Hartmann Etikájában azt írja, az előrelátás és tervezés képessége perspektívát ad az életünknek, nélküle céltalanul, egy helyben topognánk, beleragadva a jelen történéseibe. Előre gondolkodás nélkül nem csiholtunk volna tüzet, hogy éjszaka ne fázzunk, nem építettünk volna kunyhót, nem terveztük volna el a másnapi vadászatot, nem tanítanánk a gyermekeinket, és nem gondolkodnánk az alternatív energiaforrásokon. „Nélküle életünk nem lenne más, mint a valóság puszta tükrözése, örök rágódás azon, ami elmúlt.”

Az előre meghatározás a leghatalmasabb, de egyben a legveszélyesebb adomány is azok között, amelyekkel rendelkezünk. Nem véletlen, hogy nehéz döntések idején hosszan mérlegelünk, utánajárunk a dolgoknak, tanácsot kérünk, megvitatjuk a lehetséges kimeneteleket. Miért? Mert minden egyes döntésünk, akaratunk ellenére is jót vagy rosszat von maga után, és nem biztos, hogy a rossz döntés súlyát képesek lennénk elviselni, következményeit orvosolni. Döntéseink perspektívája, és súlya nagyon változó: a pulóverünk kiválasztásától, a védőoltás kérdésétől, a gyerekeink nevelésétől, iskoláztatásától, étkezési szokásainak kialakításától terjedhet a döntéshozóink megválasztásáig, akik vállalják, majd meghozzák helyettünk azokat a döntéseket, amelyekre mi nem mernénk vállalkozni: a szociális ellátórendszerekkel, az oktatással, az egészségüggyel kapcsolatos döntéseket, melyek évtizedekre befolyással lesznek több millió ember életére. Ezekről dönteni ugyanis lehetetlenség anélkül, hogy ne sértsük meg valakiknek az érdekeit, ne lépjünk át morális határokat.

A hatalommal a legveszélyesebb dolgot kapja kezébe az ember, mert csak a másikkal szemben érhető el. Számára minden rajta kívüli dolog a létezését fenyegeti, ezért, ha nem vigyáz, előbb vagy utóbb minden határt szétfeszít, bekebelez mindent és mindenkit, ami és aki önállóságra tör.

Nem véletlenül találta fel az ember a demokráciát, hiszen az a tökéletlenségével együtt voltaképpen nem más, mint elővigyázatosság. Nemcsak azt az ember alkotta rendet védelmezi, amelyen a társadalom nyugszik, hanem a döntéshozókat is, akiket hatalommal ruházunk fel. Mások szempontjainak, érdekeinek, tapasztalatainak, gondolatainak figyelembe vételével nem csak célravezetőbb, igazságosabb, jobb döntések születhetnek, de a felelősség, a következmények terhét sem egy embernek kell viselnie. A fékek, az ellensúlyok, a viták, a kritikák mind-mind korlátok mögött tartanak, hogy választott képviselőink ne hozzanak meg olyan döntéseket, amelyek következményeit már csak úgy lehet elviselni, ha egyre veszélyesebb és átláthatatlanabb játékokba bonyolódnak bele.

A közösség elnéző, sőt együtt érző, akár még hálás is lehet azért, hogy helyette valaki más vállalja a kockázatot. Ennek azonban megvannak a feltételei: nem mindegy, hogy egy vezető miért piszkolja be a kezét.

45188_27.jpg

Beszédes jelenség az úgynevezett politikai siker felmagasztalása, ami ugyanazzal a szenvtelen és érzéketlen gőggel viszonyul a világhoz, mint Batman Jokere vagy Greenaway Mr. Spicája, akit csak a bűnözés, a hatalmi játszmák érdekelnek, aki büszkén vallja, hogy eltipor mindenkit, aki az útjában áll, végtére is „kannibálnak áll a világ”. Holott „a hatalom csekélyke képesség”. Annyit jelent: „Úgy alakíthatom a dolgokat, ahogyan szeretném.” Valamilyen mértékben mindannyian rendelkezünk vele: egy irodalom órán a tanáré lesz a végső szó, egy konyhában a séf osztja a parancsokat, egy ötéves kis fruskának pedig elég csak szomorúan nézni a papára, hogy ötödszörre is elmesélje milyen éhes volt Mazsola, amikor meg akarta enni Manócska tökből készült házikóját.

Négy egymást követő parlamenti választáson megszerzett többség, főleg, ha kétharmados, óriási felhatalmazást ad a nyerteseknek, de ha a legnagyobb sikerként a hatalom nagyságát, erősségét, megtartását lehet elkönyvelni, az kérdésessé teszi, hogy bármit is meghaladtunk volna.

Amikor látta a kommunizmus agóniáját – írja Schmidt Mária Horn Gyulára emlékezve, akinek pufajkás múltja ellenére már áll a szobra, s épp most akarnak róla közterületet elnevezni Budapesten –, minden erejével azon dolgozott, hogy az új rendszer meghatározó szereplője, sőt haszonélvezője maradjon. Nem foglalkoztatta semmiféle történelmi, legitimálási kérdés, csak igyekezett átmenteni az MSZMP szervezeti és vagyoni hagyatékát. „Miniszterelnökként határozott és jó vezetőnek bizonyult. Annak ellenére, hogy a szocialisták a spontánnak nevezett privatizáció időszakához hasonlóan az ő vezetése alatt is készségesen kiszolgálták a külföldi és belföldi nagytőke érdekeit; sikeresen hitette el, hogy a kisemberek, a tömegközlekedéssel utazók és az árleszállításokon vásárlók érdekeit tartja szem előtt, hiszen ő is egy közülük. (…) Hatalmas politikai sikere volt az is, hogy az általa bevezetett brutális megszorító csomagot – ami nemzedékeket tett fogatlanná, mert megszüntette az ingyenes fogorvosi ellátást – pénzügyminiszteréről neveztette el Bokros-csomagnak, ő pedig beérte a stabilizáló, felelősen gazdálkodó, a növekedést megalapozó címkékkel.”

A politika, a hatalom koordinátarendszerébe sok sikeresnek mondott embert ismerünk, akiket olyannyira átjárt a hatalom, az önállósulás szenvedélye, hogy „minden eseményt, minden ügyletet, eszményt, minden tényt, minden embert, minden csoportot a hatalom szempontjából értékelt”, tárgyiasítva ezzel a társadalmat, az életet, ami korántsem jár kéz a kézben a társadalom felemelésével. Ellenkezőleg, olyan bűnök elkövetésébe sodorta a birtokosát, amit csak Isten lába előtt lehet letenni. És miért?

abraham-lincoln-feb65-3170-3x2-56a489563df78cf77282de10.jpg

Amerika Abraham Lincolnnak köszönhetően maga mögött hagyta a rabszolgatartás bűnét. Szent István megalapította a magyar államot, a keresztény vallásra, kultúrára helyezve annak alapjait. Oktatás, kultúra, gazdaság, a reformkor nagyjai sorskérdésnek tekintették a jövőt, és hosszas viták, csatározások után megteremtették a modern állam alapjait, mindezt úgy, hogy hozzá voltak láncolva saját történetükhöz, gondolati formákhoz, konvenciókhoz.

Harminckét évvel a rendszerváltás után úgy tűnik a politika feleslegesen mocskolta be a kezét, nem mondhatjuk el, hogy magunk mögött hagytuk volna a régi bűnöket, hogy felismertük volna az időközben elvétett célokat. Kultúra, műveltség, oktatás, közbeszéd, társadalmi mobilitás, kohézió, közös normák, mérték –  nem sikerült meghaladni önmagunkat, nem sikerült kiengesztelni sem a kommunizmus, sem a rendszerváltoztatás veszteseit, még akkor sem, ha számításba vesszük az elmúlt tizenkét év tagadhatatlan eredményeit.

Aki új korszakot kíván teremteni, tudnia kell, hogy a hatalom pusztán nyitva hagyott lehetőség, és a pénz – annak ellenére, hogy mindenki vágyik rá – nem érték: nem bizalom, nem igazság, nem szabadság, nem bátorság, nem okosság, nem bölcsesség, nem nagylelkűség, márpedig a történelem, akárcsak a benne tébláboló ember, értékek tekintetében mérlegel.

Amikor az ember felismeri a valóságot, hogy a rabszolgatartás, a gyerekmunka bűn, összeütközésbe kerül azzal a világgal, ami addig az önazonosságát adta. A közösség, aminek nem is olyan régen még elismert tagja volt, a barátok, a család, megdöbbennek, el is fordulhatnak tőle, amiért kétségbe meri vonni világuk törvényeit, igazságosnak vélt dolgaikat. Többé már nem lehet ugyanaz az ember, mások szemében már nem okos, nem megbízható, de bármennyire is szeretné, hogy úgy tekintsenek rá, mint eddig, képtelen úgy gondolkodni, mint annak előtte. A régi és az új találkozása, összeütközése, komoly kihívással jár. Azzal, hogy hiszünk egy igazságosabb és jobb világban, ami per pillanat elérhetetlennek, irreálisnak tűnik, egész valónkat tesszük kockára. Azzal, hogy bízunk a Gondviselésben, a többi ember jóságában, értelmében, belátásában, képességeiben és hűségében, Isten és embertársaink kezébe adjuk a sorsunkat.

2229-szent-istvan-kiraly-elete.jpg

Mózest megajándékozta Isten azzal, hogy saját szemeivel látta Kánaán földjét, Szent István és Lincoln csak bíztak benne, csak remélni tudták, hogy az utókor majd megízleli azt a jót, amit felismertek és amiben hittek. Mózesnek Isten személyesen ígérte meg, hogy eljutnak Kánaán földjére, Szent István és Lincoln ellenben nem kaptak biztosítékokat, vállalniuk kellett annak a kockázatát, hogy elbukhatnak. De éppen ezért a hitért és ezért a bátorságért nevezzük őket a történelem nagyjainak.

 

Képek:
Michelangelo: Mózes
Peter Greenaway: A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (The Cook, the Thief, His Wife & Her Lover), angol-francia-holland filmdráma, 126 perc, 1989
Abraham Lincoln 1865 februárjában (Alexander Gardner, Library of Congress)
Szent István szobra a Hősök terén, a Millenniumi emlékművön

Szólj hozzá

politika akarat bűn képesség hatalom államférfi kétharmad új korszak Mózes Batman Szent István Abraham Lincoln Horn Gyula Joker Nicolai Hartmann Peter Greenaway Mr. Spica Elena Pulcini